A Csodák Tanítása áldásai – Tapasztalataim az első évben

Részlet a Szívvel-Lélekkel című könyvemből:
Hogyan találtam vissza Önmagamhoz – Spirituális utam és belső gyógyulásom naplómmal és visszatekintésekkel
(2010-2015)

Ennek a fejezetnek a célja, hogy bemutassam azt, hogy a mélyülő béke, öröm megtapasztalása úgy valósul meg, hogy a sötétséget a Fényre tárva minden érzés és gondolat, ami nem a Szeretetet tükrözi, átértelmeződik és meggyógyul. Ezt jelenti a gyakorlatban az, ami A Csodák Tanítása Törzsszövegének Bevezetőjében olvasható:

„E tanítás célja nem az, hogy megtanítson a szeretet értelmére, mert ez túlmutat mindazon, amit tanítani lehet. Ám célul tűzte ki, hogy eltávolítsa mindazt, ami megakadályozza, hogy tudatára ébredj a szeretet jelenlétének, amely a te természetes örökséged.”

Az akadályokat pedig egyáltalán nem kell keresni, mert a leckék végzése és a gyakorlati lépések megtétele a tudatosságba emeli azokat. Ilyenkor van lehetőség újra választani, mert míg egy egos minta tudattalanul működik, addig erre nincs mód.

A havi Csodák Tanítása találkozók alkalmával mindig tudatosítottam azt, milyen változások történtek bennem az elmúlt hónapban. Hogy betekintést nyújtsak abba, milyen folyamatokat indít be a leckék végzése, megosztom itt 2013-as jegyzeteim, melyeket az első Csodakurzussal töltött év végén visszatekintve összegeztem.

Ez természetesen az én utam. Lehet, hogy hasonló módon zajlik a folyamat másoknál, de lehet, hogy teljesen másképp. Ez természetes, és magában a könyvben is olvasható, hogy a változás folyamata teljesen egyéni. Közös pontok azonban biztosan vannak!



A szándék

2013 elején, amikor elkezdtem A Csodák Tanítását, és ezzel egy időben Sarkadi Kriszta csoportjába járni, megfogalmaztam a szándékomat. Leírtam, hogy ha esetleg elbizonytalanodnék, akkor segítségemre legyenek a szavak, és megerősödjek. A béke, az elfogadás, az ítéletmentesség, a szeretet vágya hajtott. Arra vágytam, hogy ezeken keresztül megtaláljam, mi az, amivel szolgálni tudom a világot, miközben én is örömöt lelek ebben.

Megtapasztaltam már azt a békés, nyugodt Énemet, a tiszta, szeretettel teli örömöt, mely által képes vagyok kapcsolódni másokhoz, szépnek látni másokat és a világot. Hinni akartam abban, hogy képesek vagyunk egységben, szeretetben, megértésben élni egymással, és egymást segítve haladni, nem egymást versenytársnak tekintve. Vágyakoztam arra, hogy ennek folyamatos tudatosságában és tudatosságaként éljek.

Úgy éreztem, hogy a szolgálaton keresztül önmagamnak is adom azt, amit a világnak adok. Az életfeladatom beteljesítése az univerzuméval összhangban kell, hogy legyen – gondoltam. Azt szerettem volna, hogy a béke és öröm átalakítson engem és általam a körülöttem lévőket is. Nagyon vágytam arra, hogy kikristályosodjon előttem életfeladatom, hogy megtudjam, hogy fizikai síkon milyen ajándékot tudok én adni. Ekkor már Eckhart Tolle Új Föld című könyve nagyon hatott rám, és tudtam, hogy a fizikai síkon az életfeladat nem a cél, csak a növekvő tudatosság és az ego fellazulásának kísérője.

Azt figyeltem meg, hogy az ego bennem a következő módokon nyilvánul meg, s okoz szenvedést: boldogtalanság, kritika, ítélkezés, összehasonlítás, türelmetlenség, kishitűség, céltalanság, bizonytalanság, lustaság, lekicsinylem a teljesítményemet és magamat. Megnyitottam magam annak a lehetőségnek, hogy a hajlandóságom által Isten képes arra, hogy meggyógyítsa bennem ezeket az akadályokat.


Az 1. hónap élményei, felismerései

Már az első hónap gyakorlatainál megfigyeltem, hogy elmém, gondolataim szinte állandóan a múlton járnak vagy a jövőbeli terveket elemezgetik. Felszíni kavarodást éreztem. A légzésem és gondolataim tudatosítása sokszor segített a béke megtapasztalásában.

Abbahagytam az Amwayt, amivel 8 hónapja foglalkoztam, a sok értékes tapasztalat ellenére kevés sikerrel. Az eredményre vágytam, de maga az, amit csinálni kellett volna, nagyon távol állt tőlem, emiatt szinte folyamatos bűntudatban töltöttem a mindennapjaim, és ez rengeteg energiát emésztett fel. Ez nem volt könnyű lépés számomra, mert a vezetőim nagyon bíztak bennem, és sok energiát fektettek belém. Sőt, megpróbáltak lebeszélni a kilépésről, ám én ekkor már biztosan tudtam, hogy nem ez az irány. Amikor megtettem ezt a lépést, hihetetlen megkönnyebbülést éreztem, ugyanakkor még mindig nagyon vágytam az anyagi függetlenségre, amiért belekezdtem ebbe az üzletbe. Még az is felmerült bennem, hogy talán csak azért akarok elmerülni a spiritualitásban, mert ez segíteni fog gazdaggá válni. A szabadságot én akkoriban az anyagi függetlenséggel azonosítottam, azonban ez a hitem elkezdett meggyengülni, és felmerült bennem, hogy az anyagi függetlenség talán csak egy jelkép fizikai síkon, mely valójában az egoval való azonosulásom végét szimbolizálja.

Nagyon foglalkoztatott az anyagi függetlenség és hogy ezt a számomra is örömet okozó szolgálat által szeretném elérni, de zavart, hogy nem látom a formát, a fizikai síkon való módját ennek. Még mindig kívül keresem a megoldást? – kérdeztem magamtól. Sok felismerésem volt intellektuálisan, de úgy éreztem, hogy még nem érkeztek meg ezek a szívembe. Felfedeztem, hogy mennyire nehéz kiadnom a kezemből az irányítást. Pedig tudtam, hogy nem irányíthatok mindent, és egy barátságos univerzumban nem is kell. A kontroll igénye abból a félelemből, azaz abból az illúzióból fakad, hogy ha nem én irányítok, akkor nem az történik, ami jó nekem, vagy valami rossz fog történni. Pedig valójában én nem tudhatom, mi a jó nekem, ezt számos múltbéli esemény bizonyította már, ezért kell megtanulni bízni a belső iránymutatásban, a felső vezetettségben, és segítséget kérni. Hiszen kérj, és megadatik.

Néha úgy éreztem, hogy egy részem, az ego, nem fogadja el a jelent, más utat képzelt el magának, és néha azt kívánja, bár maradt volna tudatlan.

Ezzel egy időben tudatosságom, figyelmem nőtt. Elfogadóbb lettem másokkal, hagytam őket olyannak lenni, amilyenek. Az irányítani akarást is egyre inkább igyekeztem elengedni.

Felismeréseim közül a legerősebb hatású az volt, hogy észrevettem, hogy a múltat hordozzuk magunkkal, s rávetítjük a jelenre. A tapasztalatok kellenek, hogy eligazodjunk a világban, de sok felesleges terhet hordozunk magunkkal.

Egyik munkatársam telefonja elromlott és már előre felhúzta magát, hogy be kell mennie megnézetnie, mert évekkel korábban volt egy kellemetlen élménye, amikor órákat kellett várnia, és udvariatlan volt az ügyfélszolgálatos is. Az egész napját idegességben töltötte valami miatt, ami meg se történt, csak kivetítette az elméjében, és már látta maga előtt az eseményeket, mintha valósak lennének. Másnap pedig, mikor elmesélte, hogy történt, akkor mondta, hogy gyorsan sorra került, és segítőkész volt az, aki kiszolgálta. Ez egy tanulságos lecke volt, s nem is a saját bőrömön kellett megtapasztalnom.

Volt egy erőteljes élményem, amikor a metrón utazva Tollét olvastam, s mikor felnéztem, mindenkit szépnek láttam, kortól, nemtől függetlenül. Olyan volt, mintha mindenkiben megláttam volna azt, ami azonos bennünk, s nem a különbségekre fókuszáltam.

Csökkent bennem a minősítés kényszere, hogy mindenkit címkével lássak el, és megítéljek. Ez felszabadító élmény volt. Megfogalmaztam magamban, hogy az ilyen pillanatok a csodák. A csoda maga a jelenlét, a megváltozott érzékelés.

A 2. találkozón (ami számomra az 1. volt) szó volt a tükrökről, hogy mindig azzal van dolgom, olyankor van megbocsátani valóm, amikor zavar valami a külvilágban. Talán azért, mert én is azt csinálom, csak eddig nem ismertem fel, ezért kivetítettem a külvilágba, vagy azért, mert én nem engedem meg magamnak azt, amit elítélek. Ilyenkor nem a konkrét formára kell gondolni, hanem arra a minőségre, tulajdonságra, ami felzaklat engem.

Például, volt 2 olyan ismerősöm, akik mindig nagyon tudták, hogy mi hogyan van, határozottak voltak, sokszor okoskodók. S felismertem általuk, amiért valójában hálával tartozom nekik, hogy az önbizalmat irigyeltem tőlük, s én ugyanúgy sokszor mindentudónak képzeltem magam.

Azt éreztem az első hónapban, hogy folyamatosan összeáll, majd szétesik a világom. S a csoportban a beszélgetések alatt értettem meg, hogy ez természetes, most ez történik, mégpedig azért, mert ragaszkodom az elképzeléseimhez még mindig. Amikor már nem lesznek elvárásaim, akkor nem lesz minek összeállnia, majd szétesnie, akkor majd csak megengedem a dolgoknak, hogy történjenek, abban a tudatban, hogy minden úgy történik, ahogy kell.

A hiba tehát a félreteremtés, a félelemből teremtett illúzió, melyet valótlansága miatt meg kell bocsátanunk. Csak a szeretetből teremtés valós, ilyenkor örömöt, harmóniát érzünk.

Megfogalmaztam, hogy türelmesnek kell lennem magammal. Először csak utólag vettem észre, ha félelemből, támadással reagáltam valamire, valakire; majd már a szituáció közben; idővel pedig csak pillanat kérdése, és elengedi az ember, nem cipeli magával a terhet. Hiszen minden a szeretet kifejeződése vagy a szeretetért való segélykiáltás. Ily módon lehet ebben a világban csak a szeretetet érzékelni, s ez van legközelebb a valósághoz.

A 2. találkozó alatti meditációban arra kaptam inspirációt, hogy átengedjek magamon másokat, a nélkül hogy összefolynék velük, azaz átvenném a problémáikat, mert ez valójában hamis empátia, hiszen így elismerem, hogy valós a félelmük, amiből a problémáik erednek.


A 2. hónap élményei, felismerései

Ebben a hónapban elhatároztam, hogy a megérzéseimre hallgatok. Mások, mint tükrök által továbbra is figyeltem önmagam, s elkezdtem megtanulni, hogy minden, ami a világban történik, s engem felzaklat, az egy tükör számomra, és lehetőség a megbocsátásra.

Eldöntöttem azt is, hogy igyekszem abbahagyni a tökéletességre törekvést, a visszajelzésekhez való kötődést, a mindenkinek megfelelni akarást. Figyeltem, amikor az alkalmatlanság érzés felütötte a fejét, és fokozatosan megtanultam, hogy ez mindig az ego jele. Észrevettem azt is, hogy a versengés, a hiányérzet mind az egohoz tartoznak. Tudatosítottam magamban, hogy más sikere nem csökkenti az én esélyeimet és sikereimet. Törekedtem az együttműködés irányába elmozdulni.

Késztetést éreztem a passzív szerepből való kilépésre, az értékteremtésre és alkotásra.

A jelenlétre való képességem elkezdett növekedni, az elfogadásom tovább erősödött, az ítélkezés tovább csökkent.

Elakadásnak érzékeltem az időhiányt, mert annyi mindent szerettem volna, annyi minden érdekelt. A régebben is erős vágy nem nagyon akart eltűnni, hogy több pénz és idő kellene, hogy elmehessek arra a sok képzésre, tanfolyamra, ami érdekel. Az irodában eltöltött időt feleslegesnek éreztem, emiatt feszültség keletkezett bennem, mert a saját dolgaimmal szerettem volna foglalkozni. Persze a saját dolgom kifejezés már eleve ego-gyanús volt, az elkülönülés irányába mutatott.

Sokszor nem tudtam megkülönböztetni, hogy nyugtalan vagy izgatott vagyok-e.

Gyakran éreztem magam túlterheltnek, tudva, hogy ez azért van, mert túl sokat akarok, én vállalok túl sok felelősséget magamra, igazából senki se kényszerített erre. Minden szinten magamat kínoztam.

Mindezek ellenére egyértelműen sokat fejlődtem, hiszen sokkal elfogadóbb voltam másokkal és magammal szemben is. Az ítélkezés és kritizálás késztetése drámaian lecsökkent. Nőtt a hitem és bizalmam önmagamban és az univerzumban.

Felismertem, hogy több ember is visszatükrözi a tökéletességre törekvésem és a hiány szemléletmódom. Megállapítottam, hogy a magammal szembeni elvárásaim hihetetlenül magasak, mintha teljesíthetetlen feladatokat akarnék kitűzni. Tudatosítottam, hogy a képességeim megvannak, de el kell engednem a félelmeim és a kishitűségem.

Rájöttem, hogy minden fordítva van, mint gondoltam: a hiszem, ha látom helyett úgy működik az érzékelt világ, hogy látom, ha hiszem. A hitrendszerem és gondolataim határozzák meg az érzékelt világot. Felismertem, hogy minden bennem van már, a válaszok is, s nem új dolgokat kell megtanulnom, hanem a felesleget kell elengednem, hogy megtapasztalhassam a bennem lévő örömöt, fényt. Ahogy a Csodakurzusban Jézus mondja:

„Amit én elértem, te is mind elérheted. Semmim nincs, ami ne Istentől származna. Annyiban különbözünk csak egymástól, hogy nekem semmi másom nincs. Így én megmaradtam abban az állapotban, amely számodra jelenleg csupán lehetőség.” (Törzsszöveg, 1./II./3)

Rádöbbentem, hogy a félelmeim mélyén a sikertelenségtől való félelem van.

Továbbzajlott a folyamat, és az év elején megfogalmazott szándékommal kapcsolatban minden pontban fejlődtem. Elköteleződésem A Csodák Tanítása iránt egyre nőtt. Felelősségvállalásom megnőtt: ha valami idegesített, egyre gyorsabban át tudtam váltani a tükör-elvre, ezzel kilépve az áldozat szerepből és döntésképes helyzetbe kerülve.

Ellenállást okozott bennem a sok keresztény szó: Szentlélek, szentség, Isten, Atya…

A türelmetlenségem nem tágított: gyorsabban, többet, jobban. De hogy hova és miért ez a sietség, arra nem jött válasz. Persze, hogy nem, hiszen nincs is más válasza erre az egonak, csakis az, hogy nem jó az, ami most van, és én se vagyok jó így, ahogy vagyok. Tudatosult bennem, hogy mindig az eredményre koncentráltam eddig, jövőbeli célokra, eredményekre, és sose a folyamatra, az útra, mely maga az élet.

Inspirációt kaptam, hogy fizikai síkon hogyan tovább. Az az ötlet érkezett hozzám, hogy hozzak létre egy honlapot, amin keresztül inspirálom az alkalmazottként dolgozókat, hogy tartsanak ki az álmaik, vágyaik mellett, és ne hagyják elhervadni az inspiráció virágát. Ez a honlap a Multinál Dolgozom nevet kapta. Azért, hogy kövessem ezt az ötletet, ismét egy teljesen új területet kellett megtanulnom. Mivel szeretem a technikai dolgokat, kíváncsisággal vetettem bele magam a honlapkészítés alapjaiba Vida Ági Gazdagmamis tanfolyamán. Ezt nagyon élveztem, és a számomra bonyolultabb technikai lépéseknél gyakran azt éreztem, mintha egy nagyobb erő mozgatná a kezeim és az egész lényem. Sokszor nem is értettem, hogy sikerült valamit feltelepíteni, megoldani, mert olyan volt, mintha csak kattintgatnék ide-oda az egérrel, és egyszer csak összeállt az adott dolog. A Sikerember Sorozattal elindult a korábbi blogom, az Így változunk együttműködése. A honlappal és a bloggal is mások inspirálása volt a szándékom. Persze ezekkel valójában önmagamban szerettem volna ébren tartani a hit lángját. Ezeket a formákat elengedtem azóta, de akkor fontos lépcsőfokok voltak többek között azért is, mert bátorságom minden apró lépéssel nőtt, hogy merjem megosztani azt, amiben örömöm lelem.

Tudtam, hogy a következő lépés az, hogy hátra kell lépnem, és hagynom, hogy történjenek a dolgok, hogy rajtam keresztül teremtődjön meg, aminek meg kell. Elhatároztam, hogy gyakrabban emlékeztetem magam a szándékomra, és segítséget kérek ehhez a Szentlélektől, tudva, hogy nem vagyok egyedül. Fókuszom a bőségtudatra és a szolgálatban való gondolkodásra került.


A 3. hónap élményei, felismerései

A 3. hónapban elkezdtem felismerni, hogy bár még mindig nem tiszta, mi az életfeladatom, de az olyan leckék, mint a „Nincs más feladatom, csak amit Isten adott nekem.” (65. lecke) segítettek letisztázni önmagamban, hogy a forrást megtaláltam. A Csodák Tanítása törzsszöveg is rengetegszer adott választ pont azokra a kérdésekre, melyek éppen foglalkoztattak. Felismertem, hogy az a vágyam, hogy embertársaimat inspiráljam, e csodás tanítás által nem is valósulhatna meg mélyre hatóbban. Kezdtem megérezni, hogy ez tényleg egy megszentelt hivatás.

Sikerült elengednem az anyagi függetlenség utáni kínzó vágyam. Rájöttem, hogy már most is szabad vagyok, itt és most, ha jelen tudok lenni a pillanatban. Ráláttam az állandó célkitűzős működési módomra is, arra, hogy akkor is tudom jól csinálni a dolgokat, ha nem a jövőre gondolok folyton. Egyszerűen csak tudom, mit kell tennem, amikor a felismerések megszületnek. Ahogy Byron Katie is mondja: a szeretet tevékeny.

Elindult az a folyamat is nálam, hogy nem ellenálltam és nem kerültem a negativitást, hanem engedtem, hogy átfolyjon rajtam, a nélkül, hogy megérintene.

Megértettem, mit jelent az a Szövegben, hogy a valódi látóképesség nem az érzékszervekhez kötődik, nem a test szemeihez.

A görcsös akarás helyett a nyitottság és bizalom által a megérzéseimre kezdtem el hangsúlyt helyezni.

A 3. hónapban megértettem, hogy a legfontosabb és tulajdonképpen az egyetlen feladatom a megbocsátás, s ezen keresztül érkezem el az életfeladatomhoz is. Erről írt Eckhart Tolle is az Új Föld című könyvében. „A szívnek kell választania a jelenben.” Az életfeladatom biztosan azzal kapcsolatos, amiben örömöm lelem és jó is vagyok benne: például, mint az írás, mozgás, vezetés.

Ekkoriban kezdett változni az időérzékelésem. Mintha lelassult volna az idő, és másképp telt volna, mintha megéreztem volna, mit jelent az örök jelen. Akárhányszor feltettem a kérdést, hogy mi van most? Mindig a most volt a válasz, és most is az. Az örök jelenben élünk, a jövő csak koncepció.

Elkezdtem felismerni a mások által hozott üzeneteket, hogy mindenki a tanítóm és én is mindenkinek a tanítója vagyok. A tüköruniverzum egy újabb oldalát mutatta nekem.

Beindultak a csodák, szinkronicitások, véletlen egybeesések. Csak kapkodtak a fejem sokszor, olyan váratlan módokon és helyekről, emberektől jöttek üzenetek, visszajelzések, melyek tovább tereltek az úton.

Jöttek a kísértések és kihívások is: sérelmek a múltból, melyeket én okoztam vagy nekem okoztak, melyek elengedése még mindig nehéz volt, de sikerült, vagy legalábbis apránként egyre mélyült bennem a megbocsátás és béke vágya, ezáltal a hajlandóság, hogy elengedjem a fájdalmat okozó, múltbéli nehezteléseket.

Eldöntöttem, hogy abbahagyom, vagy legalább is megpróbálom abbahagyni az állandó célkitűzéseket, és igyekszem áramlani, hagyni, hogy vigyen az élet és a mindennapok sodrása. Elhatároztam azt is, hogy a múltba tekintéssel felhagyok, amikor rajta kapom magam: nincs értelme a mi lett volna, így kellett volna történnie, másvalakinek hogyan kellett volna viselkednie szemléletmódnak.

A jelenbeli öröm megélésére helyeztem a hangsúlyt, s a kontrolligényem tovább csökkent.

Többször átéltem az összekapcsolódottság érzését, az egységérzést. Lelki szemeimmel kívülről láttam magam, akik engem körülvesznek, aztán egyre kijjebb, az országot, a kontinenst, a Földet, míg egy összefüggő hálózatot láttam, egyfajta látomásként, melyben minden Egy és nincs elkülönültség.

A csoporttalálkozón írtunk egy gyönyörű verset közösen:

A csodák átalakítják az életet,
A lelkünk megmérettet,
Mert ki tudja pontosan, mit ér e tett,
Továbblépni értem és érted,
A meztelen teljesség fényében ragyog,
Fényesek vagyunk, akár az angyalok.

Tudatosítottam, hogy kérni, kérni, kérni kell a válaszokat. Bepotyognak az isteni szikrák és kibontódnak, olyan formában, ahogy nekem a legjobb!

Felmerült bennem a kérdés, hogy ha megengedem a másiknak, hogy olyan legyen, amilyen akar, akkor hogyan motiválom a fejlődésre? S a válasz az volt, hogy pont a megengedés által, hiszen nem tudhatom, mi a jó egy másik embernek, mert én csak egy nagyon pici szeletét látom az Életnek és az ő életének is, mivel csak a saját nézőpontomon keresztül látok mindenkit.

Párkapcsolatom nagy tanítóm volt ekkoriban, mert sokszor kivetítettem a barátomra a tanácstalanság érzését, s ha már én magam nem tudtam, mit kéne tennem, neki akartam megmondani.

Elfogadtam a szerepem, hogy hatással vagyok másokra, mert én is viszem az üzeneteket másoknak, nemcsak nekem hozzák. Ez egy erős jóvátételi lánc, melynek alapja a szeretet.

Beláttam, hogy amikor fizikai síkon nem tudok megcsinálni dolgokat, annak az az oka, hogy belül átalakulás van. Nem igaz az sem, hogy bármit is elronthatok, s az sem, hogy nekem kell kijavítanom a hibákat, mert ez a Szentlélek dolga. Nekem csak őszintének és hajlandónak kell lennem.

Kérdés volt számomra, hogy honnan tudom, hogy az ego vagy a Szentlélek hangját hallom? Megfogalmaztam magamnak, hogy az ego hangja mindig sürgető, fenyegető, míg a Szentléleké gyengéd, finom, biztató.


A 4. hónap élményei, felismerései

Egyre tisztult bennem, hogy A Csodák Tanításának gyakorlatait mindenre alkalmazhatom, nincsen kivétel, s épp ez tette számomra a tanítást egyre érthetőbbé és megbízhatóbbá. Megértettem, hogy semmilyen külső dolog nem hozhat boldogságot, csakis a megbocsátás, és ha kapcsolódok Önvalómmal. „Megváltásom belőlem fakad” (70. lecke), és csakis belőlem.

Beismertem magamnak, hogy a célokkal, amiket addig kitűztem magamnak, folyamatosan a nem vagyok elég jó, nem vagyok tökéletes, nem vagyok elég érzést tartottam fent. Egyre kevésbé tűntek korábbi céljaim vonzónak, kezdtek szétfoszlani, mintha délibábok lettek volna, melyek felé eddig meneteltem. Felismertem, hogy nem függ az értékem mások elismerésétől, s a döntéseim se tehetem ettől függővé.

Ugyanakkor arra jutottam, hogy tisztelnem kell az eddig megtett utat, legyen szó munkáról, exekről, korábbi célokról, hiszen ezek által jutottam el oda, ahol most vagyok. Bár mindez csak a magamról szőtt történet része, mégis ugyanúgy meg kell bocsátanom, mint bármi mást, ami bűntudatot vagy negatív érzéseket kelt bennem.

Ez a hónap a háláról szólt, arról a felismerésről, hogy minden, amire szükségem van, már az enyém. S arról is szólt e hónap, hogy elfogadjam a jelen ajándékait. Megérdemlem a jót, mert Isten Fia vagyok.

Érzelmileg egyre stabilabb lettem, egyre nyugodtabb. Már nem azonosultam annyira a gondolataimmal, meg tudtam figyelni őket, mint égen átsuhanó felhőket.

Nem akartam irányítani már mindent, se az embereket, se a történéseket. Kezdtem belelazulni a jelenbe. Persze a kontrolligényem újra meg újra elődugta a fejét, ám a gyakorlatok mindig visszatereltek a jelen medrébe. A Csodák Tanításának gyakorlatai egyfajta rendszert nyújtottak számomra. Eszközt adtak, melyet használhattam, ha a bánat, bűntudat, félelem kerülgetett. Minden, ami történik, ami felzaklat, egy dologra vezethető vissza: az egora, az Istentől való elkülönülés gondolatára, mellyel egy egész világot alkottam meg. A gyakorlatok által újra megtanulok helyesen érzékelni, eltávolítani a szeretet elől az akadályokat.

S ahogy ez a folyamat zajlott napról napra, úgy váltam egyre elfogadóbbá mások felé is. A régi kritizálós Szandi megtanult minőségi véleményt mondani, s a szavaim is jobban megválogattam.

Kísértéseim ugyanakkor makacsul vissza-visszatértek:

Boldogabb lennék, ha olyan munkám lenne, amit szeretek?
Boldogabb lennék, ha több pénzem lenne?
Boldogabb lennék, ha tökéletes alakom lenne?
Mit tanuljak legközelebb? (Coach, zenei producer, bodyart… a legkülönbözőbb területek érdekeltek egyszerre.)
Tudásban, információban, tanfolyamokon keresem magam?

Sok tanfolyamra jártam mindig is, képeztem magam, tanultam, hogy lefoglaljam az elmém, és hasznos dologra fordítsam az energiáim. Ezt otthonról hoztam: mindig hasznosan kell tölteni az időt! Eljutottam végre oda, hogy bűntudat nélkül tudtam pihenni. Ez talán az egyik legcsodásabb élményem volt ekkor, és annyira hálás voltam érte!

Elhatároztam, hogy abbahagyom az állandó információgyűjtést, az elmében és gondolatokban levést. Nem félni akartam, hanem élni! A megtapasztalásra, elmélyülésre helyeztem a hangsúlyt. S a jövő tervezgetése helyett azokra a tevékenységekre, melyek örömet okoztak.

Úgy finomítottam a szándékom ebben a hónapban, hogy afelé törekszem, hogy a jelent egyre inkább meg tudjam élni célok, akarás, görcs, vágyak nélkül, s ezáltal képessé váljak tisztán hallani Belső Hangom, a Szentlelket. A legnagyobb csoda az volna számomra – gondoltam -, ha megérkezne belülről a válasz, hogy mi az életfeladatom fizikai síkon. Persze ezzel még mindig a formához kötöttem magam, de lazultak láncaim.

Felismertem tehát, hogy nem szükséges félni és szenvedni, lehet másképp is. Csak annyit kell tennem, hogy hajlandó vagyok, és az ego helyett a Szentlélekre hallgatok, s abbahagyom, hogy azt hiszem, tudok bármit is arról, hogy mi a jó nekem. Hiszen pont ezt jelenti az ego, az autonómiára törekvést, hogy kiszakadjak az egységből, és megteremtsem önmagam. De ez nem lehetséges, hiszen Isten teremtett engem, ennek elbitorlása okozta a bűntudatot. Az egy jó dolog, hogy Isten teremtett engem, s én elfogadhatom a jót, a szépet, a szeretetet. A valóságban már minden az enyém, csak nem ismerem fel a hiányra fókuszáló gondolataim miatt.

Amikor arra kérem Istent, hogy gyógyítson meg, akkor elmém épségéért kell fohászkodnom, és nem forma szintű dolgokért  imádkozni, mert a forma, a világ csak visszatükrözi elmém állapotát. Elmém gyógyulásáért érdemes imádkoznom, azért hogy képessé váljak elengedni az ítélkező, támadó gondolatokat, melyekkel embertársaimat vagy önmagamat becsmérlem. Ezek mind az elkülönültség miatti bűntudatból fakadnak. Istent felruházni emberi tulajdonságokkal nagyon is csak az ego műve lehet. Erről szól A tékozló fiú története is. Nem Isten száműzött engem, hanem én döntöttem úgy, hogy eljövök a Mennyei Királyságból, mert szerettem volna megtapasztalni, milyen lenne elkülönültnek lenni Teremtőmtől. Hogy milyen ez a tapasztalás, az látszik az életemen, amit megálmodtam magamnak. Isten Hangja azonban még ebbe a félelemmel és kettősségekkel teli világba is beszűrődik, hogy visszavezessen engem látszólag elhagyott otthonomba.

A jó hír azonban az, hogy valójában sose hagytam el otthonomat, se Istent, csak elmém játéka ez, a félelem álma. De megadatott a kivezető eszköz: a megbocsátás! Nem azért bocsátok meg, mert olyan kegyes vagyok, hiszen ezzel csak az egyenlőtlenséget erősíteném. Azért bocsátok meg, mert felismertem, hogy a félelem álmát látom, saját bűntudatom kivetítését a világba. A megbocsátás által minden pillanatban megválthatom magamat. Ez maga a csoda. A Csodák Tanítása ezért a megváltó megbocsátás tanítása.


Az 5. hónap élményei, felismerései

Törekedtem megérteni és befogadni, mit jelent a valódi megbocsátás. 2 magyarázatot is találtam. Magában a Törzsszövegben is olvasható, hogy minden emberi megnyilvánulás a szeretet kifejeződése vagy a szeretetért való segélykiáltás, legyen az akármilyen szörnyű tett. Ily módon lehetséges csak a szeretetet látni a világban. Egy kiegészítő megközelítés szerint, mely tovább magyarázza az előzőt, azért bocsátok meg, mert valójában mindenki ártatlan, tiszta, maga Krisztus, csak az én bűntudatom vetül rájuk, amikor azt hiszem, valaki megtámadott engem vagy bárki mást. Ez nem a valóság, csak az történik ilyenkor, hogy a félelem és bűntudat szemüvegén keresztül tekintek a világra, mert azonosulok a testtel. Ami felzaklat, azzal dolgom van!

Rátaláltam David Hoffmeisterre és Gary Renardra, akik A Csodák Tanítása ismert tanítói. David rengeteg videót tett elérhetővé ingyenesen a youtube-on, és én faltam ezeket a videókat, mert ezeknek köszönhetően a Csodakurzus metafizikájának megértése rohamosan felgyorsult bennem. Úgy éreztem, hogy David magyarázatai sokkal hűbbek a Törzsszöveghez, mint bárki másé, akit találtam. Olyan érthetően, ellentmondásmentesen magyaráz, s nem csomagolja cukormázba a tanításokat.

Néhány eszme és téma ijesztőnek tűnt számomra:

  • Az élet egy álom.
  • Céljaim az ego céljai vagy a Szentlélek inspirál?

Az utóbbival kapcsolatban arra jutottam, hogy ami szenvedést hozott az életemben, azt az ego befolyásának köszönhetem, ami örömöt, azt annak, hogy hallgattam megérzéseimre, a Szentlélek Hangjára.

A 99. lecke meghozta a válaszokat: „A megváltás az egyetlen feladatom itt.” Ha minden energiám a megbocsátásra fordítom, akkor a többit megkapom iránymutatás formájában. Mindent felhasználhatok a megbocsátáshoz, ami velem történik.

Információéhségem hatalmos volt ekkoriban, néha besokalltam, mert a túl sok újdonság összezavart, és értelmetlennek tűnt minden. Ám általában gyorsan regenerálódtam, néhány óra vagy 1-1 nap elegendő volt, hogy újra olvassak, elvonulásokon felvett magyarázó videókat nézzek.

Az ítélkezés fel-felütötte a fejét újra meg újra. Ebben a hónapban a legnagyobb kihívás a sok panaszkodó volt körülöttem. Nem tudtam, miért jönnek hozzám panaszkodni, miféle kivetítés ez? Kissé erőltetetten próbáltam jobb kedvre deríteni a panaszkodókat, nem tudtam, hogyan viselkedjek velük. Később jöttem rá, hogy csak meg kell engednem nekik, hogy legyenek, hogy mondjanak, amit akarnak, ami jön belőlük, s ha nem ellenállok, abbamarad a panaszkodás. Mintha rájönnének maguktól, hogy milyen felesleges.

Más nézőpontból kezdtem el az olyan helyzetekre tekinteni, mikor tehetetlennek, tanácstalannak éreztem magam. Megtanultam ezeket a szituációkat is megbocsátási tanításnak használni. Lehetőségként kezeltem őket, hogy átadjam Istennek, a Szentléleknek, hogy mutassa meg az utat.

Eltűnődtem a gondolkozni szón. A szótöve a gond, azaz mondhatom azt is, hogy gondolkozni egyenlő azzal, hogy problémákat gyártok. Ezt a nézőpontot is a csoportban kaptam, sok mindent megvilágított ez az apró felvetés, amiről A Csodák Tanításában szó van. Ezért is olyan szuper csoportba járni, nem beszélve a csodás emberekről, az elfogadó közösségről.

Ebben a hónapban láttam a Föld után (After Earth) című filmet, mely nagyon tanulságos a félelem témájában. A film mottója nagyon tetszett: Csak a veszély valós, a félelem egy döntés. Érdekes kérdéseket vetett fel bennem a film, például azt, hogy többnyire megfoghatatlan, bizonytalan dolgoktól félek. Olyan, mintha magától a félelemtől félnék. A félelem a mumus! S valójában nem az ismeretlen dolgoktól félek, hanem a múltat vetítem rá a jövőre.

Az 5. hónap a nyár kezdete is volt egyben. Májusban még elvégeztem Oravecz Andreánál a Byron Katie Munka Alaptanfolyamát, mely egy újabb eszközt adott a kezembe az engem felzaklató helyzetek kezelésére. Ez a módszer A Csodák Tanításával karöltve rengetegszer segített, hogy nézőpontot tudjak váltani, s kilépjek a jól tudom-elméből, azaz abból az elmeállapotból, amikor azt hiszem, hogy tudom a megoldást, vagy úgy egyáltalán akármit, a miérteket, a hogyan továbbot. Rájöttem, hogy minden gondolatom megfordítása is éppen úgy igaz lehet (e világban), egy másik szempontrendszer alapján, más szemszögéből. Egy ilyen megfordítással jutottam el a hivatás, a tökéletes munka keresése közben arra a felismerésre, hogy „Én magam vagyok a tökéletes munka önmagam számára.” A megbocsátás a hivatásom!

Céljaim semmivé foszlottak. Egy darabig idegesített ez, s éppen ezért egyre több ember jött velem szembe, aki azt kérdezte tőlem, hogy mik a terveim. Az elején még kínosnak éreztem azt mondani, hogy nem tudom, ám az ismétlődő kérdések és leckék által egyre nagyobb könnyedséggel vallottam be, hogy nem tudom. Végül eljutottam oda, hogy ez rendben van, megengedtem magamnak, hogy megpihenjek, s érlelődött bennem a bizalom, hogy megjönnek a válaszok, amikor itt az ideje. Pont ez a megengedés tette lehetővé azt, hogy meglepődve tapasztaltam, az élet zajlik tovább, s én nem unatkozom, mert mások hívnak programokra, melyeket ők szerveztek, érdekesnek találtak, s rám gondolva úgy találták, hogy talán nekem is adhat valamit. Így voltam nyaralni is, s megannyi felismeréssel gazdagodtam. Miért higgyem azt, hogy ennek az útnak nehéznek és szenvedéssel telinek kell lennie? Hiszen pont az A Csodák Tanítása célja, hogy a boldog álmon keresztül visszataláljak Istenhez. A hajlandóságom a legfontosabb!

Legnagyobb örömömre, mikor elengedtem a célokat, megpihentem, kiürültem, megérkeztek hozzám az angol versek, melyeket A Csodák Tanítása inspirált, s az eredeti angol szöveg olvasása közben átáramlottak rajtam a szavak. Úgy éreztem, írnom kell, erős, örömteli késztetés volt ez. A könnyedség örömével alkottam, s csodás felszabadító élmény volt ez számomra. A létezésből, s ennek nyugalmából fakadt a cselekvés, s olyan volt, mintha nem is én írnám a verseket, hanem a versek írnák magukat.

Majd a munka téma iránti érdeklődésem egy újabb aspektusát láttam meg. Alkalmazott vagy vállalkozó? Az alkalmazotti biztonság illúzió éppen úgy, mint az, hogy vállalkozóként saját magamért dolgozhatok, szabad lehetek. Mindegyik az ego ámítása, s éppen ezért megbocsátási lehetőség. Nem az én dolgom, hogy eldöntsem, melyik jó számomra, majd az iránymutatás és inspiráció által arra leszek irányítva, ami minden érintett számára a legfőbb jót, a Jóvátételt a leginkább szolgálja.

Gondolataim napi szinten A Csodák Tanítása hatotta már át ebben a hónapban. Egyre kevesebb idő telt el úgy, hogy a tanítás mondatai ne visszhangzottak volna bennem. A kihívást jelentő szituációk alatt egyre gyakrabban megjelentek elmémben a megbocsátást inspiráló szavak, mondatok, s már nem csak később, a szituáció után.

Ekkoriban a flow élmények és a megbocsátás kapcsolatán tűnődtem sokat. Hogyan segítenek bennünket az áramlásos élmények, azok a tevékenységek, melyeket magáért a tevékenységért, a folyamatért, és nem az eredményért csinálunk? Felismertem, hogy az egész életem válhat egy flow élménnyé, akkor ugyanis nem a jövőért élek, hanem a létezés és a jelen örömét élem.

Ebben a hónapban kezdett el a Szentlélek egyre gyakrabban az álmaimon keresztül is tanítani. Megértettem, hogy mit jelent az, hogy felébredni az álomból, s még inkább elmélyültem abban a megtapasztalásban, hogy csak kérni kell. Kétszer is előfordult, hogy szörnyű rémálmomban Isten segítségét kértem, hogy mentsen meg. Megmentés alatt én azt értettem, hogy ott az álomban mutassa meg a kiutat, a forma szintjén. S ehelyett felébredtem. Az álom szimbólum segített leginkább megértenem e világ valótlanságát. Hiszen hányszor hisszük azt, amikor álmodunk, hogy az a valóság? Lehetséges-e, hogy ez is csak egy álom? Álmában az ember időérzékelése megváltozik, ami ezen a szinten 7-8 óra, az álomban akár napok lehetnek. Újra néztem az Eredet című filmet, mely az álom az álomban témájával dolgozik. Elképesztő film, mely hatalmas felismeréseket hozott, éppen úgy, mint a Mátrix.

David Hoffmeister hatására más szándékkal kezdtem el nézni a filmeket is, melyeket ugyan úgy használhatok megbocsátásra, mint azokat az eseményeket, melyek velem történnek. Ha filmet nézek, akkor azzal tudok dolgozni, ha felzaklat valami a filmben. Davidnek van egy filmportálja is, ahol javasolja azokat a filmeket, melyek a felébredésben segítenek.

Még egy igazi megtapasztalás érkezett el hozzám a felismerés szintjén ebben a hónapban. Korábban is volt már rá példa, hogy álmomban orgazmusom volt, s amikor felébredtem, akkor tudtam, hogy tényleg elélveztem, nemcsak álmomban. Régebben csak kellemes élménynek tekintettem ezt, nem gondolkoztam el rajta, hogyan lehetséges. Ez a megtapasztalás hozta el nekem azt a felismerést, hogy tényleg minden az elme döntése, és valójában maga a test is az Elmében van. Máskülönben hogyan lenne lehetséges átélni az orgazmus érzését, ha valójában a testem ott fekszik az ágyban, és semmi ingerlés nem éri azt? Ezt nehéz volt feldolgozni, de nem tudtam elmenni e megtapasztalás mellett, és a szőnyeg alá söpörni. Továbblendített a megtapasztalás útján.

Egyre gyakrabban láttam mindent szimbólumokban. Minden szimbólum – mondta hónapokkal korábban a kineziológus is. Megértettem, mit jelent ez valójában. Minden tanítás is, a megbocsátást tanulom minden pillanatban, ha úgy döntök. Valójában ez a szabad akarat. Ahogy A Csodák Tanítása írja, a szabad akarat abban rejlik, hogy minden pillanatban dönthetek, hogy az egot vagy a Szentlelket választom-e vezetőmül. Ugyanakkor az, hogy mi közül választhatok, az előre meg van határozva. Na, ez persze sokáig ellenállást váltott ki bennem, ám idővel a könnyedséget hozta magával, mert lehetővé tette, hogy belelazuljak a jelenbe.


A 6. hónap élményei, felismerései

A 6. hónap során elmélyült a nyugalmam. Elpárologtak a korábbi céljaim, s míg ez kezdetben ijesztő volt, mert olyan üresnek éreztem magam célok, tervek nélkül, hétről hétre egyre könnyebbé vált. Egy olyan megtapasztalássá, ami nagyon fontos volt az átalakulásom szempontjából. Ami a személyiségfejlesztés egyik sarokköve, azaz a célkitűzés, az A Csodák Tanítása szerint bizalomhiányból és az ego önállósági vágyából fakad. Ha célokat tűzök ki, az csak úgy lehetséges, hogy múltbéli tapasztalataimat, mintáimat összegzem, elemzem, preferenciákat gyártok, majd elkészítek egy tervet a jövőre a múltbéli preferenciáim alapján, ezáltal már eleve szűkítve a lehetőségeim, s megismételve a múltat. Egy érdekes film ebben a témában a Repeaters. A célkitűzés nem más, mint felvenni a múlt szemüvegét, s kivetíteni a múltat a jövőbe. Célok nélkül nagyon más volt élni. A nyár könnyedsége megtanított arra, hogy tervek nélkül is tudok létezni, nem dől össze a világ.

A könnyedség mellett azonban erőteljes leckéket is kaptam, ugyanis a július a betegségről is szólt. Valószínűleg nem véletlen, hogy mindez a Vipassana elvonulás után történt. Amikor úgy döntöttem az elvonulás felénél, hogy eljövök, a tanító figyelmeztetett rá, hogy ezt nem javasolja, mert ez olyan, mintha kisétálnék egy műtét kellős közepén. De tudom, hogy akkor nem lettem volna gyengéd magamhoz, ha erőltetem a maradást, csak azért, hogy ragaszkodjak az elképzelésemhez.

A gyakorlatoknál épp ott tartottam, hogy „A betegség nem más, mint az igazság elleni védekezés” (136. lecke), s azt elfogadni, hogy a betegség az elmém döntése, nagyon nehéz volt. Hólyaghurutom volt, mellyel korábban sokat küszködtem, s már évek óta nem fordult elő, és most megijedtem, hogy csak nehogy visszatérjen az életembe. Miután ebből kigyógyultam, a torkom durrant be. Körülbelül 3 hétig betegeskedtem. Közben intenzív felismerésekben volt részem. Próbáltam megérteni, hogy mit is jelent az, hogy a betegséggel védekezem az igazság ellen. Rájöttem, hogy arról lehet szó, hogy ha eljutok oda, hogy megpillantom igaz Énemet, akkor kettészakadt elmémnek ego része aktivizálódik, s azt a döntést hozza, hogy igazán azt gondolod, hogy szellem vagy és nem test? Na, akkor megmutatom neked, mi a fájdalom! S a fájdalom közepette, legyengülve, nagyon nehéz volt azt mondogatni magamnak, hogy de én szellem vagyok, nem test, s olyan vagyok, amilyennek Isten megteremtett, miközben fájdalmat éreztem minden egyes alkalommal, amikor pisiltem, később pedig a torkom fájt minden nyelésnél… A Csodák Tanítása szerint az elme döntése a betegség, de a gyógyulás is. Mert csak az elme teremthet, a test csak követi az elme döntéseit. Ám a döntés után rögtön megszületik az a döntés is, hogy elfelejtem, hogy a betegség az én döntésem volt, s így megtörténik a kivetítés a világba, a hibáztatás, hogy mi okozta a betegséget. És a keresés is megindul a külvilágban, hogy mivel lehetne meggyógyítani. Amíg az ember ennyire ebben hisz, addig persze használhatja a gyógyszereket, de jó, ha tisztában van vele, hogy valójában mi történik. Legfontosabb az elme békéjének visszanyerése ilyenkor, hogy folytatni lehessen a gyakorlást. Ehhez pedig el kell mulasztani a fájdalmat. Napokig húztam, és mondogattam magamnak, hogy a betegség az igazság elleni védekezés, de nem lett jobb, s egyre jobban fájt, ekkor bevettem a gyógyszert, jobban lettem,  ám elraktároztam magamban a felismeréseket.

A kezdetekkor nagyon nagy kihívás elfogadni, vagy egyáltalán elhinni, hogy mekkora teremtő ereje van a gondolatoknak, s a gondolatok előtt is magának a szándéknak. Annak a szándéknak, hogy az egot vagy a Szentlelket fogadom-e vezetőmmé. Ez maga a szabad akaratom, mert Isten nem korlátozza teremtő erőmet, ezt is én teszem magammal. Ha az egot választom, szenvedek. Ha a Szentlelket, akkor örömöt érzek. Az érzéseim segítenek abban, hogy tudjam, melyik vezetőt választottam. Ha boldognak érzem magam, akkor tudom, hogy Belső Hangom vezet. Ilyen egyszerű.

Egy másik izgalmas tapasztalás az időhöz, időérzékeléshez kapcsolódott. Amikor beteg voltam, otthon töltöttem az időt, s javarészt csak olvastam. Teljesen rákattantam Duncan Shelley könyveire, melyek izgalmas témákat boncolgatnak. A félelem íze című könyve a Paktum trilógiából különösen mélyre vitt az átalakulásba, mert beismertem a betegségeknek köszönhetően, hogy mennyire rettegek a fizikai fájdalomtól, vagy például a kínzás gondolatától. Ha a filmek nem lennének, én magam sose kerültem volna kapcsolatba a kínzással. A fájdalom is a testhez kötődik, s a testtel való azonosulás okozza. A Csodák Tanítása azt írja, hogy minden fájdalom mentális fájdalom, csak úgy tűnik, mintha a test fájdalma lenne. Erre nagyon fontos emlékezni, mert ez egyértelművé teszi, hogy a gyógyulás is csak az elme szintjén következhet be. Mikor a betegség alatt nem voltam óraidőhöz kötve, teljesen átalakult az idő. Nem tudtam, hány óra van, nem is kellett tudnom, felszabadító volt! Ha nem lenne óra, akkor egyértelmű lenne, mit is jelent az, hogy a végtelen jelenben élek. Az órának, a naptárnak köszönhetően nyer értelmet a múlt és a jövő.

Én nagyon szeretem a filmeket, és sok felismerésem köthető hozzájuk. A filmeket hatékonyan tudom használni az ébredéshez vezető utamon. Akkoriban, nagyon sokat hallgattam David Hoffmeister videóit, és ő is rengetegszer utalt filmekre, amit nagyon élveztem. Tudatosítottam magamban, hogy például a moziban is hányszor belefeledkezek a filmbe, érzem az érzéseket, és elfelejtem, hogy ez nem a valóság… Pedig az többnyire csak 2D, nem is 3D. Elgondolkodtató! Végső soron az egyetlen különbség a moziban látott film és a saját életem filmje között az, hogy én azonosultam életem filmjének főszereplőjével, s azt hiszem, ez a valóság. Olyan felfoghatatlan volt ez sokszor, de mindig csak vissza kellett térnem az álom szimbólumhoz, és emlékeztetnem magam, hogy álmomban többnyire néhány kivételtől eltekintve nem tudom, hogy álmodok. Mi van, ha ez is egy álom, ahogy a gyakorlatok mondják? Először nagyon dühös voltam, hogy hát akkor mennyit szenvedtem, s ezt mind én okoztam magamnak?

Mennyit küzdöttem célokért, melyekről azt hittem, hogy boldoggá tesznek majd, míg ki nem derült, amikor elértem őket, hogy valóban csak illúziók voltak! Koncepciók, melyeket múltbéli preferenciák alapján a boldogsággal azonosítottam, s kivetítettem a jövőbe. Ezért is talált rám ilyen fiatalon A Csodák Tanítása, mert ebből a szempontból nagyon alacsony a fájdalomküszöböm. Néhány ilyen alkalom, mikor elértem a célt, s utána ürességet éreztem, és a boldogságnak nyoma sem volt, felnyitotta szemem, hogy valami nincs rendben.

Mikor 2 év munka melletti kemény összpontosítás, lemondások után befejeztem a marketing mesterképzést 2011-ben, s mérhetetlen ürességet éreztem… Mikor egy projektmunka lehetőségére nagyon vágytam 2012-ben, s egy elutasítás után fél év múlva megkaptam a lehetőséget, és már nem akartam… Rájöttem, hogy tényleg fogalmam nincsen, mi tenne boldoggá. Jobban mondva tovább jutottam már ennél, mert beismertem, hogy a forma szintjén semmi se tehet boldoggá, mindig hiányozni fog valami, ha nem ismerem meg igazi Énem.

A korábbi hónapok tervezgetős működési módja alatt folyamatosan egy feszültség-érzést éreztem a mellkasomban, mintha valami ült volna rajtam. Amikor elengedtem a célokat, terveket júniusban, ez az érzés eltűnt. Talán a jövő koncepciójának terhét tettem magamra? Maga a félelem volt az? Nem tudom. Eltűnődtem, hogy ez az érzés eddig is ott volt-e, csak annyira a gondolataimban éltem korábban, hogy észre se vettem ezt a feszültséget? A jelenlét, a gyakorlatok, a légzésem figyelése hozzá segítettek ahhoz a képességhez, hogy nagyon gyorsan felismertem már magamban, amikor elkezdem elhinni a negatív gondolatokat vagy úgy egyáltalán bármilyen gondolatot. A gondolatok szavakból állnak, a szavak betűkből. A betűk csak betűk, s minden jelentést én adtam nekik a múltbéli minták alapján.

Nyár elején voltam családállításon is a hivatás témában, s nagyon megnyugtató volt látni, hogy végül rá fogok találni a hivatásomra. Majdnem fél évvel az állítás után, 2013 novemberében kezdtem rájönni a családállításon tapasztaltak és egy David Hoffmeister-interjúban hallottak után, hogy a hivatás, amit ott láttam, a megbocsátás, és nem valami megfogható, a forma szintjén. A forma folyamatosan változik, ám a megbocsátás szándéka stabil marad bennem. Sokszor eszembe jut, ahogy a képviselőm és a hivatásom képviselője egy ponton viháncolva, kézen fogva kisétáltak a teremből. Ez számomra magát a megvilágosodást szimbolizálja, az érzékelés világának elhagyását, a visszatérést a Forráshoz. De nem kell ezt siettetnem, élvezhetem e világot, míg tart, csak fontos, hogy mindig emlékezzek a valódi feladatomra, arra, ami egyedül számít. Ez pedig a megbocsátás.

A boldog álmok elengedése éppen olyan nagy kihívás lehet, mint a szenvedés elengedése és annak elfogadása, hogy lehet másképp, ha a Szentlelket választom vezetőmül. Ugyanakkor az álom az álom, s ha belekapaszkodom abba, ami az álomban boldogságot okoz, akkor sose ébredek fel. Ebben az időszakban ez konkrétan a párkapcsolatom volt, mert a barátom a támogatásával teljesen a bennem lévő szeretet egy tanúságtevője volt, de őt nem érdekelték ezek a dolgok, nem foglalkoztatták ezek a lelki, spirituális kérdések. Akkor az a gondolat segített, hogy ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a forma szintjén most bármit is kellene tennem, szakítani vagy ilyesmi, mert a forma szintű megoldások mindig csak azt a hitet erősítik, hogy valós az álom. Egyszerűen hagytam, hogy a Szentlélek ezt a kapcsolatot is használja a kivezető utamon. És ez rendben van, s míg egy adott forma tart, élvezhetem azt. Hiszen pont ez A Csodák Tanítása célja: engedni, hogy a rémálmokat, a szenvedést felváltsa a boldog álom, a könnyedség, a vezetettség, majd maga Isten teszi meg az utolsó lépést, és felébredek.


A 7. hónap élményei, felismerései

A 7. hónapban elindult bennem az a folyamat, amit az egyik gyakorlattal lehetne leginkább megfogalmazni: „Félreállok, és hagyom, hogy Ő vezessen.” (155. lecke). A könnyedség öröme mellett fel-felütötte fejét a türelmetlenség, azaz a helyzet el nem fogadása, leginkább a munka témakörében. Az egyetlen, ami ilyenkor segített, az, ha visszatértem a hálához, mindahhoz, ami örömet okozott, s nem arra fókuszáltam, amiről azt hittem, hogy hiányzik. Augusztusban néha az is rám tört, hogy idegesít az inaktivitásom, hiszen a munkán, aerobic óratartáson kívül nem csináltam „semmit”, semmi újat, ez furcsa felállás volt, s kicsit megijedtem, hogy mi van, ha nem jön az inspiráció, hogy hogyan tovább.

Ez pontosan az a helyzet volt, amikor az elme ráparázik az útmutatásra. Nem hallom a Belső Hangom? Amikor elhittem azt a gondolatot, hogy nem értem, amit mondani akar, egyenes út vezetett vissza a bűntudatba, a nem vagyok elég jó érzésbe. Rendeltetése révén a Belső Hang, a Szentlélek nem a jövőre fókuszál, hiszen a Hangja az örökkévalóságból, az időtlenségből szól hozzám, így tudhatom, hogy ha elindul az elmében a jövővel kapcsolatos kattogás és tervezgetés, az az egotól való. A Szentlélek útmutatása mindig a jelenre vonatkozik, és ha a világ szintjén ez változást is hoz az életembe, vagy egy inspiráló projektötletről is van szó, annak megvalósulása akkor is lépésről lépésre adatik meg.

Fél év alatt egészen átalakultam, megváltoztam. Az egész világlátásom, a szemléletmódom átalakult. Az ítélkezésem drámai mértékben alábbhagyott, az elfogadás növekedett bennem önmagam és mások iránt. Oda jutottam, hogy hálát tudtam érezni azok iránt, akik a felszínről nézve bosszantottak, idegesítettek, mert tudtam, hogy csak tükröt tartanak nekem, s életem filmjének forgatókönyvében én adtam nekik ezt a szerepet. Egyre inkább úgy tudtam nézni embertársaimra, hogy mindenki ártatlan, tiszta, tökéletes, és csak az én nézőpontom teszi azzá őket, akinek látom őket. A világ, amit érzékelek, nem létezik tőlem függetlenül.

Felismertem, hogy az is az ítélkezéshez tartozik, ha én azt gondolom, hogy fontosabb az, hogy valaki a fittségét, a sportot, az egészséges táplálkozást tekinti prioritásának, valaki meg a karrierjét. Semmi különbség nincs, mert ez a világ szintjén való dolgok priorizálása, és csak azt tükrözi, hogy ki miről hiszi, hogy boldoggá fogja tenni: a szép testről, a több pénzről, vagy egy magas pozícióról a munkájában. Ezt megtanultam egyként látni.

Nyugodtabb lettem, és rájöttem, hogy a legtöbb, amit tehetek az emberiségért, a világért, az az, ha megváltom azáltal, hogy saját elmém vizsgálom, tréningezem. A szeretet nem olyan, ami megmagyarázható lenne, az van és az a valóság, ahogy David R. Hawkins is csak annyit tudott mondani a valóságról végső soron, hogy GOD IS, azaz ISTEN VAN. És minden más csak illúzió.

Az én feladatom, hogy engedjem, hogy a Szentlélek szétválogassa, mi az igaz és mi a hamis. Ennél többet nem tehetek. Nem feladatom, hogy mindenkinek megfeleljek, hiszen kinek kéne megfelelnem? A tükreimnek, a saját értelmezéseimnek? Nem feladatom, hogy megmentsem a világot a forma szintjén. Az elme szintjén azonban annál inkább. Mert ez az egyetlen olyan szint, ahol a változtatás valóban lehetséges. Rájöttem, hogy az önfejlesztés nem lehetséges, oximoron. A személyiségfejlesztés szükségességének hite egy lépcsőfok volt az Önismeret felé, de egy idő után feltettem a kérdést, hogy mit is kéne fejlesztenem, tökéletesítenem? Isten teremtett engem, és tökéletesnek teremtett, s nekem az a feladatom, hogy az önmagamról elhitt történetekkel való azonosulást felszámoljam. Ebben a Szentlélek segít, csak a hajlandóságomra van szükség. Fontos, hogy ne e világ dolgaira keressek igazolást, bizonyítékokat, azaz ne próbáljam meg a valótlant valóssá tenni, mert ez nem lehetséges. Az illúzióimat kell feltárnom a Szentlélek előtt, s a fénybe tartva megláthatom, hogy csak egy hamis gondolat, egy félreértelmezés, téves érzékelés volt, amit valósnak hittem. Ahogy az egész világ erről szól itt. „A világ világosságaként a megbocsátás az én feladatom.” (62. lecke)

Teljesen elköteleződtem A Csodák Tanítása felé. Már a 3-4. hónap körül éreztem, hogy ezzel komolyabb dolgom van. S amikor megtudtam, hogy Sarkadi Kriszta inspirációt kapott a CsodaTanárképző megvalósítására, egyből tudtam, hogy ott a helyem. Erre is augusztusban került sor. Akkor a csoportvezetés, a lebonyolítás területeihez hatalmas segítséget kaptam általa, mert a keretek támogattak, és még nem tudtam teljesen a Jelenlétre hangolódva a jelenből vezetni. A záró meditációban pedig egy szó érkezett hozzám, amit akkor még nem tudtam hova tenni, ez volt a CsodaTánc.

Már nyár elején eszembe jutott egy saját nevem alatt létrehozandó honlap ötlete. Az elején elvetettem, mert olyan megfoghatatlannak tűnt, s talán nehezemre esett vállalni magam, vagy a nem elég jó hiedelem miatt azt gondoltam, hogy amit én nyújthatok, az nem elég, nem elég érdekes, és hasonlók. Ez is jól mutatja, e hiedelemrendszer milyen hatással volt az életemre, s hogyan befolyásolta a döntéseimet. Mert amikor ezt a gondolatot nem hiszem el, akkor bátran engedelmeskedem a késztetéseimnek, megvalósítom az ötleteimet. Az, hogy végül a visszatérő ötletet elfogadtam, és létrehoztam a kozmaalexandra.hu-t, jól demonstrálja, hogy mi jöhet létre, amikor nem hiszem el többé az önmagamat vagy másokat ócsárló gondolatokat.

Mivel az előző honlapom, a Multinál Dolgozom felépítése közben már megtanultam a honlapkészítés alapjait, így most építhettem erre a tudásra. Azt is megértettem, hogy az csak gyakorlás volt, és tulajdonképpen arra készített fel, hogy a kozmaalexandra.hu létrejöhessen. Újabb tapasztalati szintű felismerésben volt részem, hogy valójában mennyire nem tudhatom, mi mire való, és mennyire igaz, hogy nincsenek lényegtelen lépések és kisebb vagy nagyobb csodák. Minden egyes lépés ugyanolyan fontos. Az új honlappal párhuzamosan rájöttem, hogy hálásan elengedhetem az előző honlapot, mert a saját nevem alatt futó honlap egy olyan platform, amin bármit megoszthatok, ami engem inspirál, nekem segít, hogy ezzel másoknak is segíthessek, nemcsak azoknak a multinacionális cégeknél dolgozóknak vagy alkalmazottaknak, akik az inspirációjuk, álmaik megvalósítására vágynak, hanem bárkinek, akit megszólít a honlapom, vagy akit a Szentlélek hozzám küld.

Azóta mindig így hozok döntéseket. A Szentlélek Hangja sose követelőzik, sose sürget, mindig gyengéden terel, s újra meg újra megszólal. Ha valami visszatérő gondolat ott motoszkál bennem, mondjuk, 2-3 alkalommal is visszatér, és nem tágít, akkor tudom, hogy az Tőle érkezik, és az utam mutatja. Ezt senki más nem mondhatja meg nekem kívülről, nekem kell kinyílnom az iránymutatásra. S az öröm, ami kíséri a Hangnak való engedelmeskedést, az szolgál bizonyságul, így erősödik a hitem, így tanulom meg, melyik vezetőnek érdemes engedelmeskedni: a sürgető, hiányra koncentráló ego kisördög hangjának, vagy a gyengéd, hazavezető Szentléleknek.

Aki a kisebb jeleket nem akarja észrevenni, a gyengéd Hangot nem akarja meghallani, az csak a nagyobból tanul, az erőteljesebb utalásokból, vagy a pofonokból. Ezért jó, hogy A Csodák Tanításával az elmém tréningezése által egyre érzékenyebb vagyok a szenvedésre, és látom, hogy ennek nem kell így lennie. Ez csak akkor történik meg, ha egy félreértés miatt ellenállok az Inspirációnak, mert ragaszkodok az illúziókhoz. Néha akkor is megesik ez, amikor tévesen azt hiszem, hogy az egotól való egy késztetés, pedig a Lélektől jön. Így vezet el a Szentlélek a rémálmoktól a boldog álmon keresztül a teljes felébredésig.

Mindig emlékeztetem magam, hogy a forgatókönyv már meg van írva. Mint a moziban, hiába kiabálok a film főszereplőjéhez, hogy nem, ne tedd ezt, a film már le van forgatva. Ha az időt megtanulom nem lineárisként látni, hanem egyidejűségben, akkor felismerem, hogy a jövő nem különbözik a múlttól. Eleve a múltbéli preferenciáimat vetítettem ki, tehát igazából csak megismétlem a múltat, ha az egora hallgatok. Csak én érzékelem úgy, hogy a jövő még nem történt meg. Ezért nem feladatom a világ megmentése a forma szintjén, ráadásul Jézus Krisztus által ez már megtörtént számomra is.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a semmittevés, és napi 14 óra meditáció az, ami világi szinten történik. Itt jön be a képbe a Szentlélek, aki vezet engem és mindenkit a hazafelé vezető úton. Úgy éreztem, hogy valójában a honlap arról szól, hogy önmagamat tanítom. Hiszen „azt tanulod, amit tanítasz” – írja A Csodák Tanítása. A Szentlélek látja, hogy mi a hamis, de tudja használni azt, amiben én még hiszek, amit én alkottam. Tehát, ha én azt hiszem, hogy a mozgás, a tánc, az olvasás örömöt jelent, akkor ezeket az illúziókat eszközként használja, hogy visszavezessen Önvalómhoz. És amikor eljön az ideje, és bizonyos illúziók már nem szolgálják a tanulást, akkor eltűnnek az életemből. De nem kell semmit se a kényszer érzésével feladnom a forma szintjén. Nagyon fontos volt, hogy ezt megértettem, mert ezzel csak az áldozathozatal eszméjét erősíteném magamban. A Csodák Tanítása mindig az elme szintjén dolgozik, és mellesleg következnek be a változások a körülményekben, mert a világ csak visszatükrözi a hiedelmeim, a gondolataim. Nem kell áldozatot hoznom, mert maguktól eltűnnek azok a dolgok, amikről eddig azt hittem, hogy szükségem van rájuk, amikor felismerem, hogy ez illúzió. Ilyen gyengéd a Szentlélek. A Csodák Tanítása az öröm tanítása, nem az áldozathozatalé és a szenvedésé.


A 8. hónap élményei, felismerései

 A 8. hónap, azaz szeptember a nyári nyugalom után a tettek mezején újra pezsgést hozott számomra. Nem terveztem előre, de mégis rengeteg új dolog áramlott az életembe. Kiderült, mit is jelentett a meditáció alatt érkezett szó, a CsodaTánc, csak ki kellett várnom. Rám talált az 5Ritmus, a táncos mozgásmeditáció. Elkezdtem táncos workshopokra járni. Kislány koromban 15 évig néptáncoltam. A több éves kimaradás után hihetetlen hálát éreztem, hogy újra táncolhattam, és rám talált az a táncforma, melyben szabadnak érezhettem magam.

Az Egy Lélegzete című, első táncos workshopomon találkoztam először Annával, aki a külföldi tanárokat gyakran tolmácsolta. Közelebbi kapcsolatba még nem kerültünk ekkor, de utólag elmeséltük egymásnak, hogy felfigyeltünk egymásra, és úgy éreztük mindketten, hogy dolgunk van egymással.

Szeptemberben megjelent A Csodák Tanítása hivatalos fordítása is. Pont a szülinapomon kaptam kézhez. Micsoda ajándék volt!

A honlapom napról napra építettem, nagy részét a munkahelyemen, a munkaidőben, mert nem volt sok munkám. Írtam, amikor jól esett, és örömet okozott vele foglalkozni. Csodálatos volt megtapasztalni, hogy tervezés és határidők nélkül is épül a honlap. Minden nap azzal bővítettem, azt frissítettem rajta, amihez éppen kedvem volt. Olyan kellemes érzés volt, hogy minden nap foglalkoztam vele, s mivel nem volt ütemterv, nem stresszeltem magam azzal, hogy hol tartok a tervhez, egy kitalált koncepcióhoz képest.

Újra meg újra tudatosítanom kellett magamban, hogy a változásra nem a formák szintjén kell törekednem, mert a korrekció mindig az elme szintjéhez, a gondolatokhoz tartozik.

Kihívást jelentett számomra már eddig is néha, hogy rászánjam a 15 percet a leülős-elmélyedős meditációra, kihívás volt kiüríteni az elmém. Gondolataim ide-oda cikáztak mindig, bár a rendszeres gyakorlásnak, az elmetréningnek köszönhetően csillapodott a gondolatok zavarossága, irányíthatatlansága. Egyre inkább sikerült, hogy ne kapaszkodjak bele e gondolatokba, s a nélkül, hogy egy gondolatmenetet végigvittem volna, csak elengedtem a felbukkanó gondolatokat, mert nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. Ez például a júniusi Vipassana elvonuláson még csak nagyon nehezen ment, mert érdekesnek tartottam a gondolataim, s kapaszkodtam beléjük, a saját gondolataimnak nyilvánítottam őket.

Mélyült bennem az a tapasztalás is, hogy minden okkal történik, és hogy mindent felhasználhatok a megváltáshoz. „Minden dologban Isten tanítása rejlik.” (193. lecke). „Isten kezébe helyezem a jövőt.” (194. lecke). E gyakorlatok igazi átalakulást hoztak számomra.

Új emberekhez, új csoportokhoz, új tanítókhoz is vezetett a Szentlélek. Felismertem és tudatosodott bennem, hogy az öröm kell, hogy vezessen utamon, és nem kell a jövővel foglalkoznom, tervezgetnem. Régen azt hittem, hogy ha nem tervezek, akkor nem haladok, vagy nem fog változni semmi, s rá kellett jönnöm, hogy a mindennapok akkor igazán örömteljesek, ha megengedem, hogy lépésről lépésre adasson meg minden.

Még mindig a hivatás téma volt az egyik vesszőparipám. Néha irigységet éreztem azokkal az emberekkel kapcsolatban, akikről azt gondoltam, hogy ők a hivatásukat élik és biztosan nagyon boldogok. Előfordult néha, hogy rám tört a kisebbségi érzés, hogy én még keveset tettem le az asztalra, kicsinek éreztem magam néha, olyanokhoz hasonlítottam magam, akik híresek, szépek, gazdagok, a hivatásuk a munkájuk is egyben. Még mindig gyakran külsőségekben,  formákban kerestem a boldogságom, és elhittem ezeket a gondolatokat. Néha percekre, néha órákra belecsúsztam ebbe, s elhittem, hogy ezek megléte boldoggá tenne. Persze újra meg újra emlékeztettem magam A Csodák Tanítása mondataira és a megtett utamra. Néha ez segített, néha meg rám tört, hogy ez az egész világ egy börtön, és sose jutok ki innen. Feltört bennem az ego dühe, szomorúsága. Máskor azonban a napi lecke főmondata pillanatok alatt kirántott az ítélkezésből, a szomorúságból.

E hullámzás megélése egyre könnyebbé vált, egyre könnyebben és gyorsabban kijöttem már az ilyen hullámvölgyekből. A hullámzás maradt, ám nem felejtettem, hogy ugyanolyan mélyre már soha se zuhanok, hiszen ez egy felfelé tartó trend, az egyre tovább tartó béke irányába.

Új koncepciók bukkantak fel a milyen a spirituális ember kérdésének formájában. Észrevettem, hogy az ego kezdene átváltani a spirituális ego síkjára, azaz a nem elég jóból a nem elég tudatos gondolatba. Éberen kellett figyelnem, hogy ez ne vagy a lehető legritkábban történhessen csak meg. Néha azonban előfordult. Feltűnt, néha csak utólag, hogy úgy minősítem magam vagy másokat, hogy ez vagy az nem spirituális, egy spirituális ember nem tenne ilyet. Ez az egész akkor csúcsosodott ki, amikor a szeptember havi csoporttalálkozót kihagytam, mert előtte nap elmentem egyet bulizni, és nem bírtam felkelni. Észrevettem, hogy utána napokig fel-felbukkant az a gondolat, hogy hát milyen spirituális ember az, aki elmegy bulizni egy Csodakurzus találkozó helyett? S a bűntudat is felütötte fejét. Hálás vagyok azért, hogy akkor este követtem azt, amihez igazán kedvem volt, és azon túl, hogy a buli is nagyon jó volt, ráláthattam erre a spirituális maszkra is, mely könnyen rám tapadhatott volna, ha nem tűnik fel, hogy mi készül. A napi gyakorlatoknak köszönhetően azonban hosszabb időre sose csúsztam bele ebbe a típusú ítélkezésbe.

Emlékeztettem magam ilyenkor, hogy A Csodák Tanítása arról szól, hogy elgördítse a szeretet útjából az akadályokat. A júniusi családállításommal kapcsolatban volt egy felismerésem pontosan ez által. Rájöttem, hogy ami ott, akkor, az állításban akadályokként megjelent, az lehetséges, hogy nem is külső akadály volt, hanem belső akadályok, melyek a megbocsátáson keresztül ajtókká válnak, és közelebb visznek Önmagamhoz.

Nyáron azon is sokat elmélkedtem, hogy miért nem tudok elmélyülni, miért kapok bele annyi mindenbe? Nem tudok elköteleződni? Ám ráeszméltem, hogy igenis képes vagyok az elköteleződésre, hiszen ami igazán megérintett, a mellett kitartottam. Mint például a párkapcsolatom, az aerobic és most már A Csodák Tanítása is egyértelműen ilyen. És ilyenkor érzem a bizonyosságot. Ami pedig nem marad velem huzamos ideig, annak úgy kell lennie, mert abból a dologból akkor annyira volt szükségem.

Megfigyeltem magamban azt a mintát, ahogy elrontom a saját örömöm, ami éppen csak megszületett bennem: valami elkezd nagyon érdekelni, ami örömet okoz, de én egyből kivetítem a jövőbe, hogy mit lehetne vele kezdeni, mivé válhatnék általa. Ám ez túl nagy falatnak tűnik, s ez elkedvetlenít, mert bekapcsol a kevés vagyok ehhez hiányén. S ez mind csak gondolat és kivetített képek! Elhatároztam, hogy maradok a jelennél, és nem engedem elkalandozni az elmém.

Pont a hiányének miatt kristályosodott ki bennem, hogy gyengédnek kell lennem magammal, s már előre meg kell bocsátanom magamnak, ha valami újabb önmagamról vagy másról gondolt ítélkezés ismerődik fel. Hajlandónak kell maradnom arra, hogy ránézzek az illúziókra, csak ez a fontos!


A 9. hónap élményei, felismerései

Nyár végén volt egy olyan időszakom, amikor kissé befordultam attól a tudattól, hogy ez az egész egy álom és illúzió. Ez az egész elkedvetlenített, hogy akkor mi értelme az egésznek, mi értelme a tanfolyamoknak, amikre járok? Időbe tellett, hogy ez átértelmeződjön bennem, és ennek az örömteli oldalára tekintsek, azaz arra, hogy pont azért, mert ez egy álom, nem kell olyan komolyan venni a dolgokat. Eljött az álom könnyedsége. Egyre inkább ezt élem. Egyszer álmodtam is erről, amikor is ismét egy álmomat használta a Szentlélek, amikor pont ebbe akartam volna újra belecsúszni. Azt álmodtam, hogy utaztam valahová, és elveszett a bőröndöm, s én teljesen ennek hatása alá kerültem. Goromba és vádló lettem mindenkivel álmomban, és nagyon ideges voltam. Sokat aggódtam, hogy meglesz-e a bőrönd, ráadásul még a kedvenc parfümöm, a Roma Uomo is benne volt. Persze meglett a bőrönd, s én hamarosan felébredtem. Emlékeztem az álombeli drámára, mely ébredés után oly nevetséges és jelentéktelen volt már. Emlékeztetem magam újra meg újra, hogy ha ez egy álom, akkor érdemes aggódni, idegeskedni?

Megerősítettem önmagamban, hogy az öröm a legjobb útjelző, s bár az illúzióban vagyok, ha valami lelkesedést okoz, akkor azt nyugodtan csináljam, hiszen a boldog álom van legközelebb a felébredéshez. Ez a felismerés az egyik csoportos találkozón született meg. A csoportos alkalmak mindig felemeltek és továbblendítettek. Mindig válaszokat kaptam. Hálás voltam tanúságtévő csoporttársaimért, akikkel örömteli pillanatokat éltünk meg, miközben egymás átalakulását is figyelemmel kísértük.

Az 5Ritmus táncos workshopokon beindult nálam az a folyamat is, hogy arra helyezzem a hangsúlyt, hogyan érzem magam a testemben, és nem a formájára. Hatalmas hatással volt rám a francia 5Ritmus tanár, Peter Wilberforce, aki bár véleményem szerint nem nézett ki jól, de egyszerűen amikor ránéztem, éreztem, hogy sugárzik, és kitűnően érzi magát a bőrében. Feltettem magamnak a kérdést, hogy végül is nem ez a lényeg? Hogy elfogadásban éljek a testemmel, és tanulási, kommunikációs eszközként használjam? A Csodák Tanítása is azt írja, hogy ha a Szentlélek szolgálatába állítjuk a testet, akkor többé nem az ego, az elkülönülés és a jövőbeli célok eszköze már, hanem a hazavezető út eszköze a jelenben. Ez a téma nagyon elkezdett érdekelni engem, s elkezdtem összegezni felismeréseim, tapasztalataim egy 8 hetes online kurzusban. Októberben kezdtem el írni a „Békében a testtel” elnevezésű online tanfolyamomat. Írás közben sok minden letisztult bennem, és sokat segített e kurzus, hogy másként tekintsek a testemre. Hogy ne célt lássak benne, hanem eszközt. Ez a hónap a rendszerezésé, tisztulásé és újrarendeződésé volt.

Október elején részt vettem Oravecz Andrea 2 napos tréningjén, a Scott Kiloby-féle Élő Önvizsgálatok tanfolyamon. Ez a 2 nap ismét elképesztő löketet adott. Még mélyebben megérkezett hozzám a felismerés, hogy minden szenvedést a testtel való azonosulás okoz. Felismerések jöttek a tépőzárhatással kapcsolatban, mikor saját tapasztalással figyeltem meg, hogy a fájdalmat okozó történetek miből állnak: elme által vetített képekből, szavakból és testi érzetek összetapadásából, melyekkel azonosulunk.

Egy nagy fordulóponthoz érkeztem ebben a hónapban. Mások felé az ítélkezésem nagyon lecsökkent, önmagamat azonban még mindig gyakran kárhoztattam. A Törzsszöveg olvasása közben döbbentem rá:

„Mivel testvéreid a te részedet képezik, ha őket hibáztatod nélkülözésedért, valójában önmagadat hibáztatod. Önmagadat pedig csak akkor hibáztathatod, ha egyben testvéreidet is vádolod. Ezért kell semmissé tenni a vádakat, hogy sehol ne lásd őket.  Ha önmagadat hibáztatod, nem ismerheted meg magad, mert a vádaskodás mindig az egótól való. Ha önmagadat hibáztatod, az egóval azonosulsz, és ezáltal éppúgy az ego védelmezi önmagát, mint a mások ellen irányuló vádaskodás által.” (11./IV.)

Rájöttem, hogy csöbörből vödörbe esek, ha magamat kezdem bírálni, hiszen az egonak ez is tökéletesen megfelel. Mindegy az ítélkezés iránya! Ha magamat nem értékelem, másokat se tudok, s nem ismerhetem meg Önmagam. Ahogy bent, úgy kint és fordítva. Ahogy fent, úgy lent és fordítva.

Előfordult már egyre többször, hogy úgy csinálódtak meg dolgok általam, hogy nem telt erőfeszítésembe. Például el se terveztem, hogy valamit el kell intézni, és azt, mikor kerítek sort rá, ahogy régen tettem volna. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy épp csinálom, s nem volt bennem ellenállás. Hónapokkal korábban az a sok minden, amivel foglalkoztam, stresszelt, mert gondolatban mindig előbbre jártam, nem azon, amit éppen csináltam. Ez sok energiámat csapolta le. Októberre eljutottam oda, hogy ismét több új dologba kezdtem bele a munka és az aerobic mellett, közben építettem a honlapom, párkapcsolatom is volt, újra tanultam, olvastam, barátokkal is találkoztam. Ám mivel egyre jobban sikerült a jelenben lennem, így nem volt bennem szorongás, aggódás. Olyan volt, mintha egy nap nem is 24 órából állna, hanem többől.

Ráadásul hihetetlen mértékben megnőtt bennem a bizalom, hogy minden úgy történik, ahogy nekem az a legjobb. Elvárások néha voltak bennem még mindig persze, és ha ilyenkor valami nem úgy alakult, ahogy vártam vagy reméltem, akkor e bizalomnak köszönhetően könnyebben elengedtem, s azt tudtam mondani, hogy ennek bizonyára egy engem szolgáló oka van. Például nem jött össze az utolsó pillanatban mégse a táncos mozgásmeditáció órám kedd esténként a Millennium Wellnessben, mert kiderült, hogy már foglalt a terem abban az időpontban. Mégis könnyedén túlléptem a pillanatnyi csalódottságon, arra gondolva, hogy idővel felismerem majd, hogy miért így történt. Utólag látom is, hogy a tánc inspirációja nekem szólt, és nem tartottam még ott, hogy tanítsam is. Egy másik minta volt ez is, mely több mindenben előbújt. Rögtön tökéletesen akartam mindent csinálni, és rögtön tovább is akartam adni, ahelyett, hogy én magam először igazán elmélyültem volna valamiben.

Októberben elkezdtem családállítást tanulni. Egyre inkább lelkesített ez a módszer, és egyre több hasonlóságot fedeztem fel A Csodák Tanítása és a családállítás szemléletmódja között. Olyan tudattalan mintákra lehet rálátni általa, olyan bűntudatot lehet vele meggyógyítani, mely tudatosan teljesen hozzáférhetetlen. Kétszer is voltam családállításon képviselőként, illetve saját témával állítani. Mindkettő hatalmas megkönnyebbülést hozott. Az egyik állításban, melyben képviselő voltam, megjelenítettük a Belső Hangot, azaz A Csodák Tanítása nyelvén a Szentlelket. Csodálatos volt az, hogy tanúja lehettem annak a békének és nyugalomnak, amit áraszt. Láttam, hogy semmilyen probléma, konfliktus nem ér el Hozzá, mert érintetlenül hagyja. Szüntelenül ott van, elérhető számunkra, tényleg csak az én nyitottságomtól függ, hogy meghallom-e a Hangját. S mi lehetne tökéletesebb jelzés arra, hogy hallom-e a Hangját, mint az, hogy béke van-e bennem?

Egy másik jelentős álmomban egy hatalmas, ősi katedrális mélyére utaztam. Egy fényforrás kalauzolt a pókhálós sötét térben egyre mélyebbre. Félelmet éreztem, hogy mit rejthet a mélység, ugyanakkor bizalmat és a félelem ellenére egy erős késztetést, Hívást, hogy folytassam utazásom. Napokkal később jöttem rá, hogy Belső Tanítóm volt a fény, s az ősi katedrális az elmém.  Isten Oltára ott vár rám, minden pillanatban, hogy szétoszlassa az illúziókat, és elém tárja az igazságot.

Bevallom, voltak időszakok, mikor egyáltalán nem tudtam, mit akarok és azt sem, hogy mi tenne boldoggá, hogy merre tovább. Úgy hiszem, ezek voltak azok a pillanatok, amikor átadtam az irányítást a Szentléleknek, hogy vezessen afelé, ami a megváltásom szolgálja. Áldott idők ezek mindig! Megértettem végre, hogy mit jelent az, hogy az ego teljes rendszere az önállósági vágyra épül. Azaz, mindig amikor a Szentlélek nélkül döntünk, akkor az ego irányít, ami mindig azt hiszi, hogy jobban tudja, mint maga Isten. Megfogadtam, hogy helyes alapokra helyezem a döntéseim, és nem döntök egyedül! Kérek (útmutatást), és megadatik!


A 10. hónap élményei, felismerései

A hónap elején, Mindenszentekkor Zágrábba utaztam volna egy 4 napos 5Ritmus táncos mozgásmeditáció workshopra. Legalább 2 hétig szerveztük az utazást. Ez idő alatt több kétség gondolat is megjelent bennem. Talán ennyi pénzt mégse kéne kiadnom erre, hiszen itthon is elég gyakran van lehetőség ilyen táncos hétvégékre, minek külföldre utazni? Pedig nem szoktam a pénzből kérdést csinálni, ha valami igazán lelkesít. És igazából itt sem a pénzről volt szó, hanem arról, hogy nem kellett ott lennem valójában. De első körben nem vettem a lapot, és akkoriban nem is vettem még olyan komolyan az ilyesfajta gondolatokat. Volt egy elképzelésem arról, hogy én majd 5Ritmus tánctanár leszek, mert valamiképpen ez a téves következtetés vonódott le bennem a meditációban kapott CsodaTánc szóból. Azt hittem, hogy majd tanítani fogom, ezért beszereztem minden információt a tanárrá válás követelményeiről, s ennek egyik része a workshopokon való részvétel volt. Ez az elképzelés és a bennem lévő félreértések kombinációja miatt nem hallgattam a megérzésemre.

Az indulás előtti este nagyon erősen éreztem, hogy nem akarok menni, be se pakoltam, reggelre halasztottam. Az indulás reggelén olyan erős ellenállást éreztem, hogy azt már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Meditáltam, és nagy nehezen, mikor elengedtem az olyan gondolatokat, mint: de már jelentkeztem, leszerveztem, szállás is van, el fogom veszíteni az előjelentkezési díjat; tisztán visszhangzott bennem az a mondat, hogy „Nincs ott keresnivalód.” Végül úgy döntöttem, hogy nem megyek Zágrábba, s hazautaztam helyette a szüleimhez.

Egy nagyon intenzív élmény volt ez számomra, régen sose csináltam volna ilyet, hiszen mit szólnak mások, nem ez volt a terv, és hasonlók… Ugyanakkor, amikor meghoztam a döntést, hihetetlenül megkönnyebbültem. Az pedig egyértelműen jelzés volt, hogy jól döntöttem. Ráadásul, amikor írtam a többieknek, hogy nem megyek, azt akartam írni, ez egy új döntési mód számomra, mégis elsőre azt gépeltem be az sms-be, hogy ez a jó döntési mechanizmus számomra! A workshop után el kellett utalnom az előjelentkezési díjat, 70 eurót, s nagyon nehezen engedtem el ezt a pénzt. Egy Byron Katie ítélkezőlap segítségével sikerült nyugodt szívvel elutalnom a pénzt.

Az utórezgések miatt kísértést éreztem, hogy azt mondjam magamnak, na tessék, látod, ez van, ha a Belső Hangodra hallgatsz. Ugyanakkor hamar sikerült megfordítanom ezt, és más nézőpontból tekinteni erre. Azaz, hogy igen, ez van, bonyodalmak és stressz, ha nem hallgatok Rá, s ami még fontosabb, ha továbbra is egyedül akarok döntést hozni. Ezzel a tapasztalattal érkeztem meg igazán abba a felismerésbe, hogy mit jelent az ego önállósági vágya, s maga az elkülönülés. Azt jelenti, hogy én magam akarom megteremteni az életem, s nem a nekem rendelt feladatot élem. David Hoffmeister is sokszor beszél róla, hogy amikor a Belső Hangom vezérel, akkor abban nincsen erőfeszítés, csakis öröm. S nincsen benne a személyes én se, hanem eszköznek érzem magam. Ezért ha valaki segítő munkát végez és kiég, akkor ott az ego is benne volt a cselekvésben, ugyanis a Szentlélek útmutatása mellett nem lehetséges a kiégés.

Fellazult az az illúzió is az utóbbi egy-két hónapban, hogy a több pénz boldogabbá tenne. Ezért is éreztem azt, hogy adomány jelleggel kezdem el kínálni a Csodák Tanítása csoportomban való részvételt és az új online kurzusom. Nem arról van szó amúgy, hogy a pénzt rossz dolognak tartanám, mert ez megint csak ítélkezés lenne. Arról sem, hogy azt gondolom, nem szabad, nem kellene a spirituális tanításért, a gyógyításért pénzt kérni. Inkább annak az inspirációnak engedek teret, hogy ez a bizalmam növekedését szimbolizálja a Szentlélekben. Azt a hitemet is tükrözi ez, hogy kényszer nélkül is szívesen adnak az emberek azért, ami belőlem áramlik, amit én adhatok. Hiszen valójában közben önmagam gyógyítom, önmagam tanítom. “Azt tanulod, amit tanítasz.” Ráadásul mivel nekem volt még főállásom, úgy éreztem, ez egy tökéletes alkalom, hogy ezt valóban kipróbáljam.

Úgy éreztem, hogy a hivatás/munka téma is elkezdett elengedődni. Ahogy a bizalom és a hit nőtt bennem, hogy minden úgy történik, ahogy annak kell, s minden, ami velem történik, egy tanítás, egyre könnyebbé váltak a mindennapok.

A testtel kapcsolatos dolgok, a test állapota, fájdalom, betegség mind az elme döntése. Célja pedig az, hogy a testtel való azonosulásra bírjon. Ugyanakkor tévút lenne bárkit nem spirituálisnak minősíteni azért, mert beteg, hiszen ha nem egy cipőben járnánk, én se lennék itt. Valójában nincsen különbség az egészséges és a beteg test között, mert mindegyik egyformán valótlan, így ez nem lehet ítélkezés alapja. Ugyanígy nem lehet ítélkezés alapja a test formája, az hogy valaki szép alakú, karcsú vagy kövér. Mert ha a test szépségére helyezem a hangsúlyt, akkor egy bálványt imádok, Isten elé helyezem az elkülönülés szimbólumát, a testet, azért mert félek Önvalómtól. A test a tanulás eszközévé válhat, ha a Szentlélek szolgálatába állítom úgy, hogy a béke válik egyetlen célommá. Maga az egységes cél békéssé teszi az elmét, és az egység irányába mutat. Ez a nézőpont intellektuális szinten kezdett el hatni az életemben.

A testem formája azonban továbbra se eresztett. Egy olyan erős kép élt bennem a test formája és az érték kapcsolatáról, amit folyamatosan a fényre kellett tárnom, hogy lazulhasson ez az erős hiedelem. Fiatal koromban is mindig olyanokra figyeltem, akiket szebbnek, nőiesebbnek, karcsúbbnak tartottam magamnál, s ez nagyon rögzült akkoriban. Ezért is kezdtem el írni még októberben a Békében a testtel című 8 hetes online kurzust, melyet novemberben be is fejeztem. Nagyon sokat segített a felismerésben, hogy mennyire azonosulok a testemmel, s hogy ezért okoz szenvedést, hogy olyan képekhez hasonlítom, melyeket szexinek, formásnak, tökéletesnek minősítek. Rájöttem, hogy az a vágyam, ami abban a mondásomban nyilvánul meg, hogy szeretném kihozni a testemből a maximumot, mennyire tükrözi azt, hogy milyen sokra értékelem a testet. Ez az erős azonosulás akadálya annak, hogy megismerjem Önmagam. És ez a legtöbb társadalomban így van. Erről ír Eckhart Tolle is az Új Föld című könyvében. A test szépségének dicsőítése, a testtel való azonosulás mindenkit hátráltat. Az egész univerzum azért jött létre, mert testként elkülönültnek hiszi magát Isten Fia.

Megerősödött bennem az is, hogy a fókuszom mindig a saját nézőpontomon kell, hogy legyen. Az, ahogy másokra nézek, valójában az önmagamról alkotott nézőpontom. A fókusz mindig az kell, hogy legyen, hogy béke van-e bennem vagy nem. Nem elég az, hogy tudatos vagyok arra, hogy a világ egy illúzió, álom, mondván akkor mindegy, mit csinálok. A lényeg, hogy sor kerüljön a megbocsátásra. Felismertem, hogy nem kell abba a hibába esnem, hogy kutatom az okokat, hogy egy helyzet miért vált ki belőlem neheztelést, miért zaklat fel. Nem számít, mert minden szenvedésnek az oka az, hogy valósnak hittem az elkülönülést, és emiatt bűntudatom van. Sokszor hallom a kérdést, hogy miért maradnak az emberek a szenvedésben, miért teszik ezt magukkal? Én ezt a választ találtam: Az ego azt hiszi, hogy önmaga büntetése által csökkentheti Isten büntetését, melyet az elkülönüléskor elkövetett Isten ellen. De Isten maga a szeretet és képtelen a büntetésre, így ez is csak egy eltorzult érzékelés, mint az ego maga.

Az, hogy az illúzió világában mi történt velem, aminek az okot tulajdonítanám, az csak félrevezetne. Lényeg, hogy bármi felzaklat, annak ismerjem fel a valótlanságát és emlékezzek a leckére, miszerint „Soha nem az általam hitt dolog zaklat fel.” (5. lecke), valamint „A szeretet semmit nem sérelmez.” (68. lecke)

A szenvedés, amit érzékelek a világban, körülöttem, legyen szó egy munkatárs panaszkodásáról, egy kínzásról szóló újságcikkről, arról, hogy bombát találtak a Nagyvárad tér közelében, mind csak az én támadó gondolataimat szimbolizálják. Ezek látszólag teljesen függetlenek tőlem, azonban ez nem így van. Hiszen ez mind az elme döntése:

„Minden nap minden órájának minden pillanatában megválasztom, mit akarok látni, milyen hangokat akarok hallani, és mely tanúságtevők szavát fogadom el igaznak.” (271. lecke)

Mindenért vállalnom kell a felelősséget, mindenért, ami felzaklat. Semmi sem indokolja az ítélkezést és a neheztelést, hiszen az egész világ az elme kivetülése.

A Csodák Tanítása iránti elköteleződésem egyre csak nőtt. Sok embernek beszéltem róla eddig is, s meglepődtem nagyon, mikor meghívást kaptam, hogy beszéljek róla és a tapasztalataimról. Az Online Tudáspont Team vendége voltam 2013.11.15-én. Témáink a következők voltak: Bűntudat nélkül élni, megbocsátás, Belső Hang.

Ez az alkalom arra is nagyon jó volt, hogy ránézzek a hírnév és elismerés utáni vágyamra, arra a hiedelemre, hogy ha több ezer like-om lenne FB-on vagy nemzetközileg elismert lennék, és állandóan interjúkat adnék, meghívásokat kapnék, az boldoggá tenne. Néhány napig tartott csak az öröm, amit ez okozott. Ez is a külső keresés egy formája csak, ismertem fel. Ez is csak egy bálvány.

“Ne önmagadon kívül keress. Mert eredménytelen lesz keresésed, és minden bálvány ledőlését megsiratod majd.” (29/VII/1)

Minden bálvány, amiért küzdöttem, s aztán rájöttem, hogy nem tesz boldoggá, ezt igazolja. A Csodák Tanítása lerövidíti az időt, hogy ne kelljen újra meg újra végigélni ezt a szenvedést. Figyelmeztet, hogy csak önmagamban találhatom meg a boldogságot, mert a boldogság forrása bennem van.

Ebben a világban semmi se úgy van, ahogy látszik. Például újra meg újra könnyen elfelejtettem én is, hogy nem azért vagyok sokszor örömmel teli, békés és boldog, mert a helyzet olyan, vagy mert bizonyos emberekkel vagyok, hanem pont fordítva. Mindaz, amiről azt hiszem, hogy örömforrás, valójában a bennem lévő szeretet, azaz Önmagam megnyilvánulása. A világ tanúságtevő, tanúságot tesz a vágyam, hitem, gondolataim mellett. Azért jelennek meg azok az emberek és helyzetek, mert visszatükrözik a Szeretetet, ami én magam vagyok. Ezt sokkal könnyebb megérteni, ha az elme rétegeit ismerve, melyet David Hoffmeister a Szentlélektől kapott, s melynek lefordítására késztetést éreztem novemberben. A könyv végén megtalálható és tanulmányozható ez.

Novemberben mentem el először a Hawkins Tanulócsoportba, ahova már egy ideje el akartam. Nagyon élveztem, mert David R. Hawkins könyvei sokat segítettek eddig is, és szerettem a fogalmazásmódja tisztaságát és vidám lényét, mely átsugárzik a videókon. A 2 órás kötetlen beszélgetésen választ kaptam több kérdésemre is, ami foglalkoztatott. Volt egy kérdés, ami folyton kiesett az emlékezetemből, megértésemből. Néha úgy éreztem, hogy értem, néha pedig úgy, hogy már megint nem. Ez pedig nem más, mint az, hogy ha olyan jó és tökéletes Istennel, akkor miért jöttem el (elmében) vagy miért kíséreltem meg egyáltalán? Erre a kérdésre ismét felismerésem volt ott a csoportban, de aztán megint megfoghatatlanná vált. Ez már többször előfordult velem. Talán ez olyasvalami, ami nem is felfogható?

Kíváncsiságom hajtott új emberek és nézőpontjaik megismerésére, így mentem el Veres Krisztához is lélek-összekapcsolásra. Érdekes volt, s azt mondta, hogy sikerült eltávolítania egy blokkot, mely a látóképességem akadályozta. Azt mondta, hogy adottságom van ehhez, s jól teszem, ha ezen az úton folytatom az utazást, melyen már elindultam. Nem tudtam, pontosan mit jelent, de gondoltam, nyilván nem véletlen, hogy az én utam pont A Csodák Tanítása, mely a helyes érzékelésről, a megbocsátásról, azaz a valódi látóképességről beszél oly sokat, mint a megváltás eszközéről.


A 11. hónap élményei, felismerései

Rájöttem, hogy nem kell mindig spiri dolgokról beszélni. Elég csak meglátni mindenkiben, mindenben a tisztát, ártatlant, Krisztust, az istenit. Tényleg nincs más dolgom, mint tudatosnak lenni minden pillanatban, megbocsátani magamnak és mindenkinek, akivel kapcsolatban ítélkezési késztetést érzek. Ez nem csak személyekre vonatkozik, hanem mindenre, amivel kapcsolatban állást szokás foglalni. Miért kéne, hogy nekem mindenről véleményem legyen?

A látóképesség volt az egyik központi téma ebben a hónapban. Plakátok, újságfőcímek tűntek fel: jött, látott, visszatérhet; látnod kell… Ezeken a jeleken sokszor meghatódtam, sokat mosolyogtam.

A jelenben az elme  békéje a legnagyobb ajándék.” (David Hoffmeister)

Mélyült bennem, hogy nem kell sikerre törekednem, anyagi célokra, karrierre, mindarra, amit általában sikernek tartanak: szép test, házasság, gyerekek, karrier, vagyon. A válaszok pillanatról pillanatra megadatnak. Egyetlen feladatom a megbocsátás itt, azaz a békére törekvés minden pillanatban.

Újra tudatosítottam, hogy micsoda erőteljes lecke a multi közeg, és hálás lehetek érte. Tiszta pillanataimban az is voltam! Rájöttem, hogy a való világ érzékelésével csak kedves hangok juthatnak el hozzám, csakis a béke tanúságtevői. Nem létezik tőlem és döntésemtől független világ! A hajlandósággal és hittel bármi lehetséges. A hely, a munka, a forma megváltoztatása nem megoldás, itt is az elme szintjén történik a döntés. Minden, amit érzékelek, a vágyból fakad, hogy mit akarok látni: az illúziókat vagy a való világot. Bármi lehetséges, ha az egyetlen vágyam a béke a jelenben. Akár az is, hogy mindenki örül és boldog és nyugodt, a multicéges környezetben. Rájöttem, hogy ezt a színpadot is én teremtettem, s minden, ami történik, mindenki, akit látok, az én hiedelmeimet és gondolataimat tükrözi.

A december havi felismerések elmélyítettek abban, hogy minden, ami velem történik, azt én kértem, a vágyam által, ahogy az elme rétegei diagramon is látható. Minden a vágyból indul ki. Ez a nézőpont visszaadja az elme erejét, s ezzel lehetséges kilépni a körülmények börtönéből. Minden tapasztalat, minden látszólag tőlem teljesen független esemény, mely eljut tudatosságomig, azaz érzékelem, azért történik látszólag, mert én azt érzékelni akartam.

Adyashanti könyvei (Világod vége, Az üresség tánca) és David Hoffmeister videói a youtube-on tovább segítettek a mélyülésben. Sok minden letisztult bennem. Elmélyültem a megértésben és felismerésben, hogy nem test vagyok, tehát nem az érzékelés és a tapasztalat határoz meg; nem elme vagyok, nem vagyok azonos a gondolatokkal; a tér vagyok, melyben mindez megjelenik. Éppen ezért minden vagyok és semmi: minden, mert nincs kint és bent, mert minden elme, és semmi, mert ez a minden illúzió. Ami van, az Isten és szeretet, és ezek helyett érzékelem a projekciókat, melyek az elakadásokat jelzik tükrökként. Elmével, azaz a gondolkodással nem tudom meghaladni az elmét, se a test szemével az érzékelést.

Az üresség táncát olvasva hatalmas aha felismerésem volt, hogy mit is jelent az, hogy én az álom álmodója vagyok, nem az álomban egy karakter. Kozma Alexandra, ez az álombéli szereplő egy mentális és érzékelésen alapuló felépítmény, amit “bent”-nek, énnek érzékelek. Az álombéli karaktereket az elme alkotta, s a bűntudat és félelem vezérli, a birtoklás vágya és a veszteségtől való félelem. A látszólagos “kint”, a formák, testek, személyek és személyiségek illúziója éppen úgy az elméhez tartozik, nem valódi kint ez. Minden Elme. Minden Egy. Ez leírva talán irtó zavaros, nehéz szavakban önteni. Olyan mintha egynek élném meg a testem és a világot, s ahonnan kipillantok minderre, az egy fókuszpont, csak egy nézőpont lenne.

“Addig keresi a szabadságot a történetben, míg rá nem jön, hogy az, aki a szabadságot keresi, szintén csak a történet egy szereplője.” (Adyashanti)

Felismertem, hogy mennyire ragaszkodom ehhez az álomkarakterhez, milyen erős a visszahúzó egoisztikus erő, a kondicionáltság, hogy a felébredés helyett a boldog álmot válasszam. Ugyanakkor éreztem belső, valódi erőmet, a fényt, mely hív és mindig továbblépésre késztet.

A karácsony alatt a családdal töltött idő alatt arra is ráláttam, hogy milyen erős tud lenni a bűntudat, mennyire nem akar ereszteni az idő. Mennyire a jövőbe vetíti az elme a megváltást, a szabadságot, a boldogságot. Felbukkant a Többet kéne tennem-hiedelem. Az egonak soha semmi se elég. Otthoni ismerősökkel találkozva arra is ráeszméltem, milyen ereje van a múltnak, ha erővel ruházom fel. Éreztem, ahogy a múlt visszahúzna egy régi énképbe, a képek az elmémben megjelentek, s kísértettek, hogy az adott ember szerint ki voltam, ki vagyok… S mindez nem más, csak néhány történet, gondolatok, képek, melyek elmémben felbukkantak.

Gyűltek a jelentkezők is az 1. Csodák Tanítása csoportomba, mely végtelen örömmel töltött el. Hálával és felismerésekkel telve zártam a 2013-as évet.


A 12. hónap élményei, felismerései

A nő (Her) című film nagy hatással volt rám ebben a hónapban. Végre eljutott a szívemig, hogy mit jelent az, hogy a szeretet határtalan és nem ismer tárgyakat vagy testeket, azaz nem korlátozható le egy-egy emberre, mert végtelen. Elindultam a különleges kapcsolatoktól afelé, hogy mindenki testvér és barát, mert mindenkinek az Önvalója Krisztus, s nem egy halandó test. Végül választani kell, hogy test vagy szellem, a kettőt nem lehet egyensúlyba hozni. Nem lehetséges, hogy mindkettő a valóság legyen, olyannyira más e 2 világ. A Csodák Tanítása az alvó elme felébresztése által az elmét arra tréningezi, hogy válassza önmagával, a formák, a testek, a félelem világával szemben a végtelen és örök szellemet, azaz Istent és a szeretetet. Az átmenet a boldog álom, a megbocsátást nyert világ látása, Krisztus látomása, mellyel az örömön és útmutatáson át vezet haza a Belső Hang.

Befejeztem a családállítás képzés 1. félévét. Tovább mélyült bennem, hogy milyen csodálatos ez a módszer, azonban arra is ráeszméltem, hogy ha megtanultam az alapokat, valószínűleg a szellemi állítások felé mozdulok tovább, mert a hagyományos beszélős állítás csak egy szinten képes működni, míg a szellemi állítás több szinten zajlik. A különleges kapcsolatokkal (családtagok, párkapcsolat) kapcsolatos neheztelések feloldására egy csodás módszer ez. Sokszor hibáztatjuk ugyanis szüleinket, párunkat, s az állításokban rá lehet látni arra, hogy mind ártatlanok vagyunk, s lehetőség nyílik a csodára, a nézőpontváltásra.

Felfedeztem, hogy mennyire erős is az elkülönülésben való hiedelem. Bevallottam magamnak, hogy milyen sokszor nem engedem meg magamnak az örömöt, ennek mélyén a bűnben való hit és a büntetés jogossága van. Az a hiedelem, hogy nem érdemlem meg az örömöt, hiszen tényleg támadást intéztem Önvalóm ellen. Míg az embereket egyre kevésbé hibáztattam, s egyre könnyebben alkalmaztam a megbocsátást, magammal kapcsolatban ez sokkal nehezebben ment. Így az 1 éves folyamat vége felé döbbentem rá, milyen mélyen is van ez az értéktelenségbe, nem elégbe, azaz a bűnbe vetett hit. Ez a bűn csak tudatlanság, annak elfelejtése, Ami valójában vagyok.

Januárban sokat jártam fogorvoshoz. Felfedeztem már félelmem eddig is a testi fájdalomtól, s lett is részem benne többször. Közben tudatosítottam újra meg újra, hogy a betegség az Istentől való elkülönülés valóságában való hit miatti bűntudat kivetítése a testre. E bűntudat mindenféle testi fájdalom formájában nyilvánul meg. Nem a testet kell meggyógyítani, hanem az elmét. Ugyanakkor a Szentlélek azzal dolgozik, amiben hiszek, tehát megjelent egy fogorvos képében. Sokszor kértem elmém gyógyulását, s emlékeztettem magam, hogy az elkülönülés nem történt meg, s valójában még mindig olyan vagyok, s mindig olyan is maradok, amilyennek Isten megteremtett: tökéletes, hiánytalan, teljes, ártatlan, tiszta, Krisztus.

Az elmetréning meghozta a hatását, és elkezdődtek a hit ugrásai, melyekről a következő fejezetben bővebben is írok majd.

Így az egy éves folyamat végére mélyülő hála töltötte ki mindennapjaimat. Bizonyosság töltött el, hogy rátaláltam egy ellentmondásmentes, tiszta tanításra, mely hazavezet. Elhatároztam, hogy egészen addig folytatom A Csodák Tanítása leckéinek végzését, míg tisztán hallom a Belső Hangot, s bizonyossá válik, hogy már a Kurzusra, mint formára, sincsen szükségem.

***

Kívánom, hogy Te is örömödet leld A Csodák Tanítása leckéiben és a valóban csodákkal teli átalakulás folyamatában!

Szeretettel,
Alexandra

A Szívvel-Lélekkel című könyvet (ebook formátumban: pdf, epub) megrendelheted emailben:
info@amesterutja.hu

Terjedelem: 250 A4-es oldal.
Ára: 8 000 Ft.



Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .